OETDK.

Bevezetés: A coronaria események szoros összefüggést mutatnak olyan kardiovaszkulárisrizikótényezőkkel mint diabetes, hypertonia, hyperlipidaemia, dohányzás. Irodalmi adatokalapján alsó végtagi artériás érszűkület (LEAD) jelenlétében az infarktuson átesett betegeknagyobb halálozással és rosszabb kimenetellel bírnak.Célkitűzés: Célunk a DE Kardiológiai Klinikán kezelt myocardialis infarktuson (MI) átesettbetegek közt az érszűkület prevalenciájának vizsgálata boka-kar index (BKI) méréssel ésfelvételi HbA1c, HT, LDL, testtömeg index (BMI) és dohányzási szokásainakösszehasonlítása olyan betegekkel, akik még nem estek át kardiovaszkuláris (CV) eseményen.Módszerek: 2025.03.18-2025.11.28. között a Klinikán kezelt 50 MI-on átesett és 21 hasonlórizikófaktorokkal rendelkező, de CV eseményen át nem esett felnőttön végeztünk BKI méréstaz a.dorsalis pedis és a.tibialis posterior ereken kézi folyamatos hullámú Dopplerrel. A BKI-toldalanként a magasabb alsó végtagi értéket a magasabb felső végtagi értékkel osztva kaptuk,0,9 alatti BKI értéket érszűkületnek, 1,2 feletti BKI-et nem komprimálható artériáknak írtukle. A folyamatos változók összehasonlítása T-próbával,a diszkrét változók összehasonlításakhí négyzet próbával történt, a p<0,05 értéket tekintettük szignifikánsnak.Eredmények: A MI-os csoportban az átlagéletkor 66,64 év±11,56. 86%-uk volt hypertoniás,46% diabeteses. Átlagos HbA1c értékük 6,47%±1,27%,LDL 3±0,96 mmol/l, BMI 27,67±6,6kg/m2. A betegek közt BKI méréssel a LEAD 34%-nak adódott, 10%-ban nemkomprimálható ereket találtunk. A kontroll csoportban az átlagéletkor 57±12 év, közülük 33%hypertoniás, 14% cukorbeteg, 14% prediabeteses. Az átlagos HbA1c 5,7%±0,47%, az LDL3±0,16 mmol/l, BMI 27,7±4,5 kg/m2 volt. A mérési adatok 19%-ban utaltak érszűkületre,míg 24%-ban nem komprimálható artériákra. Az MI csoportban a hypertoniaszignifikánsabban gyakoribbnak (84 vs 42%, p<0,005, a HgbA1c magasabbnak adódott(p=0,04) a kontrollhoz képest. Az MI csoportban az érbetegek és nem érbetegek adataitösszevetve nem találtunk statisztikailag szignifikáns különbséget a vizsgált rizikótényezőkbenúgymint chol, LDL, HBA1c, kor, GFR, BMI, dohányzás vagy Lp(a).Összefoglalás: AMI-on átesett betegek körében BKI szűréssel 34%-ban találtunk LEAD-ot,szemben a Nemzeti Szívinfarktus Regiszterben szereplő 9% körüli LEAD prevalenciával. Azérbetegség az általunk vizsgált rizikófaktorokkal nem mutatott összefüggést szívinfarktusosbetegeknél, amely aláhúzza a BKI szűrés jelentőségét.

Témavezető: Dr. Timár Orsolya

Bevezetés:A bal kamra kifolyótraktus (LVOT) eredetű kamrai extraszisztolék (VES) anatómiai eredete és ablációs kimenetele különbözhet a csökkent és megőrzött ejekciós frakciójú (EF) betegek között. A strukturális eltérések hatása az aritmia fókuszára és a redo abláció szükségességére azonban nem egyértelmű.Célkitűzés: Az LVOT-eredetű VES-ek anatómiai eredetének, ablációs eredményeinek és a redo abláció szükségességének összehasonlítása EF<50% és EF≥50% esetén, valamint a redo ablációk független prediktorainak meghatározása.Módszerek: Retrospektív módon elemeztünk 105 LVOT-eredetű kamrai extraszisztolé miatt abláción átesett beteget. Az anatómiai fókuszt elektroanatómiai térképezéssel valvularis (aortabillentyű szintjében, a coronaria tasakok komisszuráinál) vagy subvalvularis (billentyű alatt) régióba soroltuk. Vizsgáltuk az akut sikerességet, a VES-arányt és az utánkövetés során szükségessé váló redo ablációt.Eredmények: I csoportban (EF<50%, n=60) a redo abláció szignifikánsan gyakoribb volt, mint II csoportban (EF≥50%,n=45) (40% vs. 11%; p=0.001). A VES-aránya mind a kiinduláskor, mind az abláció után eltért a két csoport között: az I. csoportban a kiindulási VES száma medián 30%[22-38], az abláció utáni pedig 18%[5-25], (p<0,001) volt, míg a II. csoportban 24%[20-32] illetve 8%[3-10] értékeket találtunk. A VES-ek száma kétirányú prediktív mintázatot mutatott: magasabb kiindulási VES arány (OR 0.85; p=0.002) a redo alacsonyabb esélyével, míg az abláció után fennmaradó vagy visszatérő VES-ek (OR 1.14; p=0.004) a redo nagyobb valószínűségével társultak. Többváltozós analízisben a megtartott EF független védőfaktor volt a redo ellen (OR 0.06; 95% CI 0.006–0.68; p=0.023). A sikeres ablációt követően az I.csoport EF-je érdemben javult: a medián EF 45% [37–55]-ról 49%[39–54]-re nőtt (p=0,03), és a javulás különösen a mérsékelten csökkent tartományban volt szembetűnő, sikertelen abláció esetében az EF javulása nem volt szignifikáns mértékű (p=0,174). Következtetés: A bal kamrai EF és az anatómiai fókusz egyaránt meghatározó tényezőnek bizonyult az LVOT-eredetű aritmiák ablációs kimenetelében. Csökkent EF mellett nemcsak gyakoribb volt a subvalvularis eredet, hanem mind az EF-csökkenés, mind a subvalvularis fókusz önállóan is nagyobb redo-kockázattal társult. Ugyanakkor sikeres ablációt követően ezek a betegek is jelentős arányban mutattak EF javulást. Eredményeink alapján az EF és a fókusz anatómiai eredete prognosztikailag is meghatározó tényezők lehetnek.

Témavezető: Dr. Szabó Krisztina-Mária

Bevezetés: A szérum elektrolitértékek, különösen a káliumszint eltérései, befolyásolhatják a kamrai ritmuszavarok kialakulását. Kevés adat áll rendelkezésre azonban arról, hogy az ICD-működést követő, akut ellátás során mért káliumszintek milyen kapcsolatban állnak az ICD-terápiákkal. A korábbi vizsgálatok jellemzően nem az eseményt követő időablakban, hanem távolabbi, átlagolt vagy rutin kontroll során mért értékeket elemezték.Célkitűzés: Meghatározni, hogy a szérum káliumszint — amelyet az ICD-terápiát követő sürgősségi vagy kórházi ellátás során, ~ 24 órán belül határoztak meg — eltér-e a később ICD-beavatkozást nem igénylő betegek értékeitől, illetve, hogy ez a káliumszint független módon társul-e az ICD-működéssel.Módszerek: Retrospektív, egycentrumú kohorszvizsgálatotvégeztünk ICD/CRT-D eszközzel élő szívelégtelen betegeken. A populációt két csoportra osztottuk: ICD-terápiás csoport: legalább egy appropriált ICD-intervenció (ATP és/vagy sokk),és ICD terápia nélküli csoport: nem történt ICD-aktivitás a követés alatt.Eredmények A 150 bevont betegből 50 esetben történt appropriált ICD-működés. A két csoport ejekciós frakciója nem különbözött szignifikánsan: az ICD-terápiás csoportban medián 26%[20-35], míg az ICD-terápia nélküliben 30%[22-37], (p=0,123). Az eseményt követő ~24 órán belül mért szérum káliumszint szignifikánsan alacsonyabb volt az ICD-terápiás csoportban (4,1 [3,8–4,4] vs. 4,7 [4,4–4,9] mmol/L; p<0,001). A <4,5 mmol/L káliumszint előfordulása szignifikánsan gyakoribb volt az ICD-terápiában részesülők között (82% vs. 29%; p<0,001), míg a ≥4,5 mmol/L érték 91%-kal alacsonyabb eséllyel járt appropriált terápiával (OR=0,09; p<0,001). A logisztikus regresszióban a szérum káliumszint erős, független prediktornak bizonyult (OR=0,014; p<0,001), ami azt jelenti, hogy minden 1 mmol/L-rel alacsonyabb káliumszint mintegy 70-szeresére növelte az appropriált ICD-terápia esélyét, míg az SGLT2-gátló mellett szintén szignifikánsan alacsonyabb volt az appropriált ICD-működés (OR=0,36; p=0,022).Következtetés: Az ICD-terápiát követő akut ellátás során mért alacsony káliumszint erősen és független módon társul az appropriált ICD-működéssel, különösen a <4,5 mmol/L tartományban. Eredményeink hangsúlyozzák a káliumháztartás korai értékelésének fontosságát, valamint azt, hogy az SGLT2-gátlók kedvező hatással lehet az adekváltICD-terápiák előfordulásának csökkentésére előrehaladott szívelégtelen betegek esetében.

Témavezető: Dr. Szabó Krisztina Mária

BevezetésA koszorúér-szűkületek funkcionális megítélésének jelenlegi arany standardja a frakcionális áramlási rezerv (FFR), amely az epikardiális ellenállást tükrözi, míg a koronária áramlási rezerv (CFR) a teljes érrendszer állapotáról, így a mikrovaszkulatúra működéséről is képet ad. Új, ígéretes paraméter az áramlásszétválási index (Flow Separation index: FSi), amely a turbulens áramlás okozta energiaveszteséget és ezáltal a plakk-progressziót elősegítő nyíróerőket jellemzi. Korábbi hazai kutatások igazolták, hogy az FSi szoros korrelációt mutat a nyugalmi Pd/Pa és az FFR hányadosával, így nyomásadatokból is kiválóan becsülhető. A nemzetközi DEFINE-FLOW vizsgálat rávilágított az FFR/CFR diszkordancia (alacsony FFR, de megtartott CFR) klinikai dilemmáira. Célunk volt megvizsgálni, hogy a nyomásalapú FSi alkalmasabb lehet-e a klinikai végpontok előrejelzésére.MódszerekVizsgálatunk során a DEFINE-FLOW tanulmány nyilvánosan elérhető nyers adatbázisát dolgoztuk fel. A rendelkezésre álló invazív nyomásadatokból minden mérésre kiszámítottuk az FSi alternatív, nyomásalapú értékét. A statisztikai elemzés során a szakirodalomban meghatározott 1,11-es nyomásalapú FSi határértéket (cutoff) alkalmaztuk a csoportok képzésére (a saját mintánkon végzett ROC-analízis nagyon hasonló, 1,108-as cutoff értéket mutatott). Kaplan-Meier túlélési görbék elemzésével hasonlítottuk össze az FSi és a hagyományos FFR teljesítményét a DEFINE-FLOW vizsgálatban definiált kombinált végpontok (MACE), valamint a 2 éven belüli revaszkularizációs események előrejelzésének tekintetében.EredményekElemzéseink során az FSi az FFR-rel való összevetés során jól teljesített a klinikai kimenetel becslésében. Kifejezett különbséget tapasztaltunk a 2 éven belüli revaszkularizációs események előrejelzésében: az FSi alapú stratifikáció (p=0,0229) erősebb prediktív értékkel bírt, mint az önmagában alkalmazott FFR (p=0,0431). Az 1,11-es küszöbérték feletti FSi értékek magasabb eseményrátával társultak.MegbeszélésEredményeink alapján a rutin nyomásmérésből származtatott FSi hatékony prognosztikai marker lehet, különösen a komplex hemodinamikai esetekben. Az FSi képes lehet azonosítani a mechanikai szempontból instabil, progresszióra hajlamos plakkokat, így magyarázatot adhat a DEFINE-FLOW vizsgálatban tapasztalt eseményekre. Az FSi, prognosztikai markerként történő további célzott vizsgálata indokoltnak látszik nagy esetszámú utánkövetéses vizsgálatban.

Témavezető: Dr. Kőszegi Zsolt

Bevezetés: A szívelégtelenség (SzE) egy komplex, progresszív kórkép, az előrehaladott (NYHA III-IV) stádiumú betegek egy részénél szívtranszplantációra (HTX) lehet szükség. A HTX-ra való alkalmasság megítéléséhez részletes klinikai, laboratóriumi és hemodinamikai kivizsgálás szükséges. Célkitűzés: A DEKK Kardiológiai és Szívsebészeti Klinikán 2013.01.01. és 2024.11.30. között HTX előtti kivizsgáláson átesett, előrehaladott SzE betegek klinikai és hemodinamikai jellemzőinek, valamint prognosztikai tényezőinek vizsgálata.Módszerek: A SzE szempontjából releváns társbetegségeket, laboratóriumi és echokardiográfiás, valamint a jobb szívfél (Swan-Ganz) katéterezés során nyert hemodinamikai paramétereket vizsgáltuk. A betegeket az SzE etiológiája alapján két csoportba soroltuk (iszkémiás vs. non-iszkémiás). Klinikai végpontnak a HTX-t, a bal kamrai keringéstámogató eszköz (LVAD) implantációt, a halálozást és az SzE miatti hospitalizációt tekintettük. Eredmények: A 237 beteg (82,7% férfi, 17,3% nő, átlagéletkor 53,2±9,5 év) 35,4%-a iszkémiás, 64,6%-a non-iszkémiás etiológiájú SzE-ben szenvedett. Minden beteg optimális, maximálisan tolerált dózisú gyógyszeres kezelésben részesült. Az NT-proBNP mediánja 3881,8 ng/l [2014–7307], bal kamrai ejekciós frakció (BKEF) mediánja 22 % [17-27] volt. A leggyakoribb társbetegségek a hipertónia (40,5%), a 2-es típusú cukorbetegség (28,7%), a pitvarfibrilláció (28,7%), a hiperurikémia (47,3%) és a hiperlipidémia (57%) voltak. A non-iszkémiás SzE betegek esetében szignifikánsan alacsonyabb BKEF-t (21±7,5% vs. 24±5,9%, p<0,05), nagyobb végdiasztolés átmérőt (EDD: 73±11 vs. 69±9 mm, p<0,05) mértünk, a pulmonális artéria pulzatilitási index pedig magasabb volt (7,2±7,4 vs. 6,1±7,2, p<0,05). A klinikai végpontot a betegek 61,2%-a érte el, esetükben a TAPSE (15,7±7,7 vs. 17,6±4,4, p<0,05), az SVI (25±8,9 vs. 27,7±10,4, p=0,04) és az eGFR érték (64,2±19,7 vs. 72±20,4 ml/perc/1,73 m2, p<0,05) szignifikánsan alacsonyabbnak adódott. Konklúzió: A non-iszkémiás etiológia, a csökkent eGFR, az alacsonyabb BKEF és a jobb kamra diszfunkció kedvezőtlen klinikai kimenetellel jár HTX előtti kivizsgáláson átesett, előrehaladott stádiumú SzE betegekben.

Témavezető: Dr. Ráduly Arnold Péter és Dr. Borbély Attila

A renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer (RAAS) központi szerepet játszik a vérnyomás, ionegyensúly és vértérfogat szabályozásában. Ennek kulcseleme az angiotenzin-konvertáló enzim (ACE), amely a vértérfogat és a vazotónus fokozásával, a fibrózis elősegítésével vesz részt a vérnyomás szabályozásában és a szívelégtelenség kialakulásában. Az ACE farmakológiai gátlása a magasvérnyomás-betegség és szívelégtelenség esetében elsődlegesen választandó terápia. Ugyanakkor az ACE gátlóval kezelt betegek körében a hosszú távú adherencia 65% körüli, melynek hátterében a szokványos okok mellett a mellékhatások fellépése (tipikus száraz köhögés) állhat, melyet gyakran a gyógyszer nem megfelelő dózisban történő alkalmazása okoz.Célkitűzés: jelen vizsgálatban azt a célt tűztük ki, hogy a betegek szérumából meghatározzuk az ACE (sACE) gátlásának mértékét, amely jelzi a gyógyszeres terápia hatásosságát. Anyag és módszer: a vizsgálat során a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Kardiológiai Klinika ambulanciáján megjelent páciensektől vérmintát vettünk (n=49). Fluoreszcens szubsztrátot felhasználva sACE aktivitást mértünk széles hígítási tartományban (4-400-szoros hígítási tartomány). A kapott sACE aktivitásokat a betegadatok függvényében értékeltük.Eredmények: jelen kutatásba 49 páciens került be, akik közül 20-an szedtek ACE gátló gyógyszert. A gyógyszert nem szedő egyének ACE aktivitása 13744+/-8553 AU, ami a gyógyszert szedő csoportban 3769+/-4113 AU értékre csökkent 4-szeres hígításon. A magas (400x) hígításon mért aktivitás a két csoportban hasonló volt (37933+/-18412 AU és 38849+/-13163). Ezen adatok alapján az ACE gátlót nem szedő egyének átlagos sACE gátlása (endogén gátlás) 90,6+/-11%, míg az ACE gátlót szedő egyének esetében ez 67,1+/-18,7%. Megbeszélés: bár a páciensek nagy része az előírásnak megfelelően szedi a gyógyszereit, a vártnál gyakrabban fordul elő az, hogy a gyógyszer nem a kívánt mértékben csökkenti a célmolekulájának aktivitását. Ez szükségessé teheti bizonyos esetekben a páciensek bázisterápiájának módosítását. A módszer továbbá alkalmas arra is, hogy a gyógyszert nem szedő egyéneket azonosítsuk.

Témavezető: Dr. Sipka Sándor János és Prof. Dr. Tóth Attila

Háttér: A hipertrófiás kardiomiopátia (HCM) a leggyakoribb öröklött szívizombetegség (prevalencia 1:500). A betegek mintegy 65–70%-ában valamilyen fokú bal kamrai kiáramlási pálya (LVOT) gradiens igazolható nyugalomban vagy provokáció során (HOCM), ami gyakran aszimmetrikus szeptális hipertrófiához és SAM-hoz társul. A HOCM kezelésében új terápiás szerek a miozin-inhibitorok, melyek közül a mavacamten hiperkontraktilitás csökkentése révén jelentősen javítja a hemodinamikai paramétereket és a betegek életminőségét. Cél: A DEKK Kardiológiai és Szívsebészeti Klinikán 2025. január 1-től mavacamten kezelésben részesült HOCM betegek klinikai jellemzőinek, laboratóriumi, releváns echokardiográfiás paramétereinek, valamint életminőségének vizsgálata mavacamten kezelés előtt és 6 hónapos terápiát követően.Módszerek: A mavacamten kezelés során havonta rögzítettük az alábbi paramétereket: funkcionális (NYHA) stádium, NTproBNP és a kardiális troponin T (cTnT) szintek, nyugalmi és provokált LVOT grádiens, BK-i ejekciós frakció (BKEF), BK-i falvastagság. Az életminőség változását a Kansas City Cardiomyopathy Questionnaire (KCCQ) segítségével értékeltük. Statisztika: χ²-próba, kétmintás t-próba és Wilcoxon-féle rang próba. Eredmények: Vizsgálatunkba 14 beteget vontunk be (átlagéletkor 50,2±11,7 év, 9 férfi, 5 nő). A mavacamten terápia hatására szignifikánsan javult a betegek funkcionális stádiuma (kiinduláskor 72% NYHA III, 28% NYHA II, 6 hónapos kezelés után 72% NYHA I, 28% NYHA II, p<0,0001). Az NT-proBNP (460,6±548,1 pg/ml vs. 1763±1635 pg/ml, p=0,002) és cTnT (10,8±5,14 vs. 21,1±16,5, p=0,0002) szintekben jelentős csökkenést tapasztaltunk. A mavacamten kezelés mellett szignifikánsan csökkent mind a nyugalmi (20,3±19,1 Hgmm vs. 61,9±26,7 Hgmm, p=0,0001), mind pedig a Valsalva-manőverrel provokált LVOT grádiens (39,4±27,8 Hgmm vs. 105,9±34,5 Hgmm, p<0,0001). A BKEF csökkenése bár statisztikailag szignifikáns volt (58±3,2 % vs. 62,6±4,8 %, p=0,0005), egyik betegnél sem tette szükségessé a terápia felfüggesztését. Az interventrikuláris szeptum vastagsága jelentősen csökkent (19,1±4,9 mm vs. 22,5±6,9 mm, p=0,003), míg a hátsó fal vastagsága nem változott. A betegek életminősége szignifikánsan javult a mavacamten terápia hatására (KCCQ-pontszám: 79,3±13,8 vs. 48,4±18,1, p<0,001).Konklúzió: A mavacamten terápia igen korán és rendkívül hatékonyan javítja a HOCM-ben szenvedő betegek funkcionális kapacitását, labor- és echokardiográfiás paramétereit és életminőségét.

Témavezető: Dr. Ráduly Arnold Péter és Pólik Zsófia