Bevezetés:A pajzsmirigygöbök előfordulása a felnőttekben kb. 60%. A malignus göbök aránya a jódellátottságtól,földrajzi helytől függően hazánkban 2% körüli.A pajzsmirigygöb miatt végzett műtétek száma nő,azonban a pajzsmirigyrák mortalitása nem változik,ami túldiagnosztizálására utalhat. A nyaki ultrahongot, finomtűbiopsziát (FNAB),izotóp diagnosztikát és molekuláris genetikát tartalmazó diagnosztika személyre szabott, kockázatalapú kezelési protokollt tesz lehetővé,csökkentve az indokolatlan műtéteket.Az FNAB minták citológiai eredményét a Bethesda rendszer alapján értékeljük a göb malignitási kockázatáról és az adekvát kezelésről dönthetünk.A "meghatározatlan jelentőségű atípia" (AUS)BethesdaIII. és a "folliculáris neoplasia" BethesdaIV. göbök esetén a dignitás biopsziával nem dönthető el,ezért gyakran végeznek diagnosztikus műtétet.Az irodalomban a BethesdaIll. göbök malignitás rizikója átlagosan 22%, a BethesdaIV. göbök esetében 30%.A MIBI-t halmozó göbök 22-66%-a malignus. Bizonytalan citológia esetén segíthet az izotóp diagnosztika Célkitűzés:megtalálni azokat a göböket,amelyek műtétet igényelnek,fontos a szükségtelen műtétek elkerülése isMódszerek:2020.január-2025.január között az UDMed számítógépes rendszerrel retrospektíve vizsgáltuk az FNAB-minták citológiai eredménye alapján BethesdaIII. vagy IV. besorolású pajzsmirigygöbök malignitási rizikóját,a műtéti szövettani lelet feldolgozásával.Egyúttal vizsgáltuk a preoperatív MIBI scan diagnosztikus értékét.A műtéti anyagok szövettani leletét a preoperatív citológiával és MIBI scan eredménnyel vetettük összeEredmény:A vizsgált időszakban klinikánkon gondozott göbös pajzsmirigy-betegek között 105fő citológiai lelete BethesdaIII. vagy IV. volt. Kizártunk a vizsgálatból 15főt,akiknél nem történt diagnosztikai pajzsmirigy műtét,így nem állt rendelkezésünkre szövettan,továbbá 1főt egyértelmű citológiai besorolás hiányában.A vizsgálatban bevont 89főből 15férfi (16,85%) és 74nő (83,15%),akiket Bethesda III. vagy IV. citológiájú göb miatt műtöttek.A szövettan 24főnél (26,97%) igazolt malignitást.MIBI scan vizsgálat 28 esetben történt,14főnél igazolódott MIBI pozitívitás,malignitásra gyanús forró göb(50%).A MIBI-vel gyanús göbök közül a műtéti szövettan 3főnél (21,43%) esetben igazolt malignitástKövetkeztetés:A pajzsmirigy göbök női dominanciát mutatnak.A BethesdaIll. citológiájú göbök malignitás rizikója 29,55%,a BethesdaIV. göböké 24,44%.Szövettani vizsgálattal a MIBI-t halmozó forró göbök 21,43%-a malignus

Témavezető: Dr. Sira Lívia

Kulcsszavak: érelmeszesedés; krónikus veseelégtelenség; vaszkuláris intersticiális sejtek; ferritinofágia; vezikulák Bevezetés: Az életkor előrehaladtával a csontállomány csökkenése mellett az artériák és szívbillentyűk meszesedése is fokozódik, amely hazánkban a középkorú lakosság vezető haláloki tényezője. Krónikus vesebetegségben (CKD) a valvuláris mineralizáció tízszeres gyorsulást mutat, melyhez szinte kivétel nélkül társul a vasanyagcsere zavara és funkcionális vashiány. A szívbillentyűk intersticiális sejtjeinek (VIC) csontszerű átalakulása funkcióvesztést okoz, hatékony gyógyszeres prevenció vagy terápia jelenleg nem áll rendelkezésre. A klinikai gyakorlatban a revaszkularizáció és a billentyűtranszplantáció jelenti az egyetlen megoldást, azonban az időskorú betegek számára ezek nagy kockázattal járnak. Metodika: Laboratóriumunk korábbi munkái igazolták a vas-ferritin-ferroxidáz rendszer kalcifikációt gátló hatását, valamint a foszfát-többlet lizoszómális eliminációját. Jelen vizsgálatban humán primer VIC sejttenyészetet alkalmazunk, ahol az NCOA4 gén csendesítésével blokkoljuk a ferritinofágiát, így a vas lizoszómális védőhatását. A sejtekből izolált lizoszómális és exoszómális frakciókat Western blotanalízissel vizsgáljuk (H-ferritin, LAMP1, CD81). A mineralizációt Alizarin Red S festéssel és hidroxiapatit Ca-tartalom meghatározásával követjük. Elektronmikroszkópia (SEM, TEM) és STED nanoszkópia segítségével a redox-aktív vas intra- és extracelluláris útvonalát térképezzük fel, míg elemanalízissel az ásványi komponensek jelenlétét azonosítjuk. Célkitűzés: A ferritin-ferroxidáz rendszer exoszómálishatásmechanizmusának feltárása, különös tekintettel arra, hogy az NCOA4 gén gátlása esetén a foszfátkötés és mineralizáció-gátlás a lizoszómák helyett exoszómák irányába tolódik. Konklúzió: Feltételezésünk szerint az exoszómális ferritin-ferroxidáz útvonal domináns szerepet játszhat a valvulárismineralizáció gátlásában. Ennek igazolása új terápiás célpontot nyithat a szívbillentyű meszesedés gyógyszeres prevenciójában, különösen CKD-s és idős betegek számára, akiknél a műtéti beavatkozás magas kockázatot jelent.

Témavezető: Dr. Sikura Katalin

Bevezetés: A pajzsmirigyhormon rezisztencia (PHR) egy ritka betegség, melyet a pajzsmirigyhormon receptor gén mutációja okoz. A kórképre normál/emelkedett thyreoidea stimuláló hormon (TSH), valamint emelkedett szabad trijódtironin (fT3) és/vagy szabad tiroxin (fT4) szintek jellemzők. Klinikailag tünetszegény, a betegek kezelést nem igényelnek.Esetbemutatás: A 34 éves férfi betegnél paroxysmalis tachyfibrillatio miatt két alkalommal elektomos cardioversiot végeztek és amiodaront indítottak. Később a ritmuszavar miatt pulmonális véna izoláció történt. A beavatkozás kapcsán észlelték az emelkedett fT3, fT4 szinteket, normál TSH mellett. Endokrinológiára irányították a beteget, az iránydiagnózis amiodaron indukált hyperthyreosis volt. Pajzsmirigy túlműködésre jellegzetes tünetei nem voltak. Amiodaron okozta hyperthyreosis ellen szólt, hogy a TSH nem volt szupprimált, illetve, hogy a gyógyszer elhagyását követően is perzisztáltak a laboreltérések. Thyreoiditisre gondolva, a pajzsmirigy antitesteket vizsgálva, az anti-thyreoidea peroxidáz és az anti-thyreoglobulin antitest is pozitív volt, nyaki ultrahangon megnagyobbodott pajzsmirigyet írtak le. Mégis, mivel ez az állapot tartósan fennállt, nem volt valószínű ez a diagnózis. Differenciáldiagnosztikai szempontból PHR és TSH termelő hypophysis adenoma jött szóba, ennek megfelelően TRH tesztet végeztek, mely PHR-ra jellemző TSH választ mutatott; a centrális hyperthyreosist kizárták. A beteg diagnózisát tovább nehezítette az időközben felismert humán choriogonadotropin (hCG) termelő heredaganat. A hCG terhességben a pajzsmirigysejteket serkenti, így csökkent TSH-t, gyakran társultan fT4 szint emelkedést okoz. Ebből kiindulva feltételezték, hogy akár a tumor által termelt hCG is lehetett a laboreltérések oka. A daganat kezelése során lecsökkenő hCG szint mellett is magasak maradtak a hormon szintek, így ez az etiológia elvethető volt. Felmerült familiáris disalbuminaemiás hyperthyroxinaemia is, melyben albumin mutáció miatt az egyébként euthyreoid egyénben - az erősebb affinitás miatt - magasabb TT4, normál fT4 van jelen. Ugyanakkor utóbbi értéke a laboratóriumban mérve tévesen magas lehet. Biztos diagnózisa genetikai vizsgálaton alapul.A fenti kórtörténet alapján PHR volt a legvalószínűbb. Exon szekvenálás kimutatta a pajzsmirigyhormon receptor beta gén mutációját.Következtetés: A PHR elkülönítése más kórképektől gyakran kihívást jelent; felismerése a felesleges kezelés elkerülése miatt fontos.

Témavezető: Dr. Erdei Annamária és Dr. Köröskényi Laura

Bevezetés: A pajzsmirigyhormon rezisztencia (PHR) egy ritka, feltehetően aluldiagnosztizált betegség (prevalenciája 1:40.000). A kórképet a perifériás pajzsmirigyhormonok iránti csökkent érzékenység jellemzi, leggyakoribb formáját a pajzsmirigyhormon receptor béta mutációja okozza. Laboratóriumi jellemzője az emelkedett szabad trijódtrionin (fT3) és/vagy szabad tiroxin (fT4) szint és a nem szupprimált thyreoidea stimuláló hormon (TSH) szint. A betegek többsége klinikailag euthyroid, viszont a rezisztencia mértéke a különböző szervekben általában nem azonos, így izoláltan enyhe hypo- vagy hyperthyreoticus tünetek megjelenhetnek. Korábbi vizsgálatokban a kardiovaszkuláris tünetek (pitvarfibrilláció, tachycardia) kapták a legnagyobb figyelmet.Célkitűzés: Pitvari ritmuszavar (PR) miatt kezelt 50 év alatti betegekben PHR irányú szűrés végzése retrospektív adatelemzés segítségével.Módszerek: A Debreceni Egyetem Klinikai Központ Kardiológiai és Szívsebészeti Klinikáján PR miatt katéteres abláción átesett 50 év alatti betegeknél retrospektív adatelemzéssel vizsgáltuk a TSH, fT3, és fT4 szinteket. Akiknél korábbi laborvizsgálat során PHR-nak megfelelő értékeket találtunk, ismételt hormon meghatározást javasoltunk, mivel PHR esetén ugyanolyan értékeket kapunk, míg más etiológia esetén a hormonszintek normalizálódhatnak vagy az eltérés fokozódhat is. Akiknél a második vizsgálat eredménye alapján is felmerült a PHR, további vizsgálatot javasoltunk. Ha TRH-teszt során valószínűsíthető a PHR, genetikai vizsgálat, családszűrés indokolt.Eredmények: 2013-2024 között 273 betegnél végeztek pitvari ritmuszavar miatt katéteres ablációt. A betegek (228 férfi, 45 nő) átlagéletkora a beavatkozásnál 43±6,5 év volt. A retrospektív adatelemzés során 170 betegnél találtunk TSH, fT4, fT3 eredményt az egészségügyi informatikai rendszerben; 10-nél izoláltan TSH meghatározás történt; 93-nál nem volt pajzsmirigyfunkció meghatározás elérhető. 18 férfi páciensnél mutatott a korábbi laborvizsgálat PHR-nak megfelelő hormonszinteket, közülük 12-en vállalták az ismételt hormon meghatározást. A 273 betegből egy betegnél igazolódott genetikai vizsgálattal is megerősített pajzsmirigy hormon rezisztencia.Következtetések: Mivel irodalmi adatok alapján a kardiovaszkuláris szövődmények, pitvari ritmuszavarok gyakoriak PHR-ban, javasolt fiatal, ritmuszavar miatt vizsgált beteg esetén a pajzsmirigy funkció vizsgálatakor a TSH szint mérést egy alkalommal fT3 és fT4 szint méréssel is kiegészíteni.

Témavezető: Dr. Erdei Annamária és Dr. Szabó Krisztina Mária

A kardiometabolikus betegségek, így a 2-es típusú cukorbetegség (T2DM) is, jelentősen növelik a pitvari és kamrai szívritmuszavarok kockázatát a gyulladás, oxidatív stressz és az ionháztartás zavara révén. Különösen a pitvarfibrilláció kockázata fokozódik, amely szívelégtelenséghez és a mortalitás fokozódásához vezethet. Az SGLT2-gátlók szívelégtelenségben kedvező hemodinamikai és közvetlen elektrofiziológiai hatásprofillal rendelkeznek, azonban a szívritmuszavarok előfordulására gyakorolt hatásuk mechanizmusa és klinikai jelentősége még nem teljesen tisztázott.A vizsgálat célja az SGLT2-gátlók és a leggyakoribb tartós, klinikailag jelentős szívritmuszavar, a pitvarfibrilláció előfordulása közötti összefüggés vizsgálata volt T2DM-ben.A retrospektív elemzésünk alapját 18–100 év közötti, E11-es BNO-10 kód alapján azonosított T2DM-betegek képezték. Az eMedSol rendszerből kinyert, 2016–2021 közötti adatokat elemeztük, ahol az elsődleges végpont a pitvarfibrilláció (I48 BNO-10) kumulatív incidenciája volt, az expozíciót pedig az SGLT2-gátló indítása és a legalább 180 napig folytatott terápia jelentette. A diabetes típusok elkülönítése validált biztosítási algoritmus szerint történt, minden E10-es beteg kizárásra került, továbbá kontrollként szerepeltek olyan E11-es betegek, akiknek a dokumentációjában nem szerepelt SGLT2-alapú terápia alkalmazása. Elsődleges kimenetelként a pitvarfibrilláció kumulatív incidenciáját vizsgáltuk. A eseményidő elemzés Kaplan–Meier-görbével és log-rank teszttel, a relatív kockázatbecslés életkorra és nemre korrigált többszörös Cox-regresszióval történt.A 18 439 betegből 1 453 (7,88%) részesült SGLT2-gátló kezelésben (átlagéletkor 64,6±12 év; 50,5% férfi). A PF kumulatív incidenciája az SGLT2-gátlót szedők körében 7,85%, míg a készítményt nem alkalmazók körében 12,89% volt (p<0,001). A Kaplan–Meier-analízis az SGLT2-gátló alkalmazása mellett szignifikánsan kedvezőbb pitvarfibrilláció-mentes túlélést mutatott (log-rank p<0,001). A többváltozós Cox-regresszió igazolta, hogy az SGLT2-gátlók szedése önállóan is alacsonyabb pitvarfibrilláció-kockázattal járt (HR 0,92; 95% CI 0,86–0,99; p=0,033).Nagy, valós klinikai adatbázison végzett vizsgálatunk alapján az SGLT2-gátló kezelés a pitvarfibrilláció szignifikánsan alacsonyabb előfordulásával társult T2DM-betegek körében, ami a készítmények lehetséges preventív hatását támasztja alá.

Témavezető: Dr. Sztanek Ferenc és Prof. Dr. Nagy Attila Csaba

Bevezetés: A szisztémás lupus erythematosus (SLE) egy nő dominanciájú, szisztémás autoimmun betegség, mely fokozott korai kardiovaszkuláris morbiditással és mortalitással jár. Az érelmeszesedés kialakulását jelző vaszkuláris diagnosztikai tesztek mellett új biomarkerek azonosítása szükséges a nagy kockázatú betegek azonosítása céljából. Az endocan egy kismolekulájú dermatán szulfát proteoglikán, melyet főként az endothel sejtek termelnek. Korábbi vizsgálatok emelkedett szérum endocan szintet igazoltak kardiovaszkuláris megbetegedések esetén. Célkitűzés: Célul tűztük ki az érfali glikokalix károsodást jelző szérum endocan, a hagyományos gyulladásos paraméterek és a korai érkárosodást jelző vaszkuláris tesztek vizsgálatát SLE-ben.Betegek és módszerek: Vizsgálatunkba 47 klinikailag aktív SLE-s beteget vontunk be (40 nőt és 7 férfit). Az érfali merevséget jellemző augmentációs index (Aix) és a pulzushullám terjedési sebesség (PWV) meghatározása Arteriográffal történt. A brachiális artériás áramlás-mediált dilatáció (FMD) és a carotis intima-media vastagság (cIMT) meghatározását ultrahang vizsgálattal végeztük. A szérum endocan, IL-6, MPO, MCP-1, MMP-3, -7 és -9, valamint a TNFα szint mérése ELISA módszerrel történt.Eredmények: A szérum TNFα és hsCRP szintje pozitívan korrelált a PWV-vel, ugyanakkor nem találtunk összefüggést a gyulladásos paraméterek és az egyéb vaszkuláris diagnosztikai paraméterek között. A szérum endocan szintje nem szignifikáns mértékben magasabb volt a nagyobb betegségaktivitású betegek esetén az alacsonyabb betegségaktivitású betegekhez viszonyítva (241,4 (183-295) vs. 200,3 (167-278) pg/ml, p=0,31). Bár a szérum endocan szintje negatívan korrelált a betegég aktivitását jellemző CH50 és C3 értékével, egyetlen vaszkuláris diagnosztikai paraméter (Aix, PWV, FMD és cIMT) sem mutatott összefüggést a szérum endocan szinttel. A többszörös regressziós analízis eredménye alapján a PWV legjobb prediktorának a hsCRP szintje bizonyult.Konklúzió: Eredményeink alapján fiatal SLE-s betegek esetén a hagyományos gyulladásos paraméterek, köztük a hsCRP és a TNFα jobb előrejelzői az érfali merevség kialakulásának, mint a szérum endocan szintje. Az endocan szint mérés szerepének tisztázásához SLE esetén további vizsgálatok elvégzése szükséges.

Témavezető: Dr. Diószegi Ágnes

A vesedonációs műtétet követően a vese adaptációs mechanizmusának része, hogy a vese hyperfiltrációja következik be, kompenzatórikus hypertrophiával. Feltételezésünk szerint a nefrektómia hatására bekövetkező vesetömeg-csökkenés adaptív RAS-átalakulással jár, amelyben a NEP aktivitásának eltolódása meghatározza az Ang II/Ang-(1–7) arányt. Ennek vizsgálata lehetővé teszi annak meghatározását, hogy az élődonorokban a RAS szabályozásában milyen irányú változások játszódnak le, és ezek mennyiben hasonlítanak a CKD-ben is észlelt diszregulációhoz. A neprilizin (NEP, CD10) egy membránhoz kötött Zn-aktivált endopeptidáz, amely a natriuretikus peptidek, az Ang II és számos egyéb vasoaktív peptid lebontásában vesz részt. A vesében, különösen a proximális tubulusokban magas az expressziója, és kulcsszerepet játszik a RAS átalakításában, ezáltal nemcsak a víz- és nátriumháztartás szabályozására van hatással, hanem a kardiovaszkuláris homeosztázisra is. Munkánk során célul tűztük ki, hogy elemezzük a donor nefrektómián átesett páciensek rutin laborparamétereit és a neprilizin szinteket korra, nemre illesztett egészséges kontrollokhoz képest. A vizsgálatban a szérum NEP, ACEI és ACEII aktivitását végpontos fluoreszcens esszével határoztuk meg a DE Kardiológiai Intézet Kutatólaboratóriumában.A donorok (n=6) átlagéletkora 49 évnek adódott, a kontrolloké (n=6) 46 évnek. Az ACEI szintek (12.61 U/L versus 11.71 U/L), és az ACEII (41.1 U/L, 39.92 U/L) szintek között nem találtunk szignifikáns különbséget, a neprlizin szintek elemzése során azonban a nefrektómián átesetteknél magasabbnak értékeket mértünk (egészséges kontroll: 8.33 U/L, nefrektormizálzak: 29.57 U/L). Részletesebb elemzésben vizsgáltuk az egy éven belüli és az egy éven túli nefrkektomizálzakat. Azoknál, akiknél a donáció egy éven belüli volt: a neprilizin (44.39 U/L versus 14.76 U/L) és az ACEII (25 U/L versus 53.82 U/L) is emelkedett értéket mutatott azokhoz képest akik nefrektómiája egy éven túli volt, a vesefunkciós értékük alacsonyabbnak bizonyult (eGFR: 65 ml/min/m2) az egy éven túli donoroknál (eGFR:80.33 ml/min/m2).Összegezve elmondhatjuk, hogy az eredményeink alapján az idő függvényében csökkenő neprilizin és az ACEII szintek alátámasztják az adaptációs mechanizmus létét. Az eredmények hozzájárulhatnak a donorok hosszú távú kardiovaszkuláris és renális kockázatának pontosabb megítéléséhez, valamint alapot adhatnak célzott preventív és terápiás stratégiák kidolgozásához.

Témavezető: Dr. P. Szabó Réka

Az endokrin orbitopathia (EOP) a Graves-kórhoz társuló TSH-receptor ellenes autoantitestek által mediált folyamat az orbita kötőszövetben. Az autoimmun gyulladás az orbita fibroblasztok proliferációjának és differenciálódásának fokozásával szöveti átrendeződéshez vezet, ami az orbita anatómiai viszonyai miatt nyomásfokozódást és a jellemző klinikai tüneteket eredményezi. Az aktivált fibroblasztok kemotaktikus faktorokat is termelnek, amelyek hozzájárulnak az immunsejtek orbita kötőszövetbe történő infiltrációjához. A chemerin egy több funkcióval rendelkező kemokin, azonban orbita fibroblasztokban történő termelődését, illetve receptorainak (CMKLR1, GPR1) expresszióját korábban nem vizsgálták.Vizsgálataink célja annak meghatározása volt, hogy az orbita fibroblasztok termelnek-e chemerint, illetve expresszálják-e a CMKLR1 és GPR1 receptort alapállapotban és miofibroblaszt irányú differenciálódás során. Vizsgálatainkhoz EOP betegek orbita dekompressziós műtétjéből és nem EOP betegek szemműtétjéből származó kötőszövetmintákból létrehozott primer orbita fibroblaszt tenyészeteket. A miofibroblaszt irányú differenciálódást TGFβ1 alkalmazásával indukáltuk, és az α-simaizom aktin expressziójának mérésével igazoltuk. A chemerin termelést a sejtkultúrák felülúszójából ELISA technikával, az mRNS expressziókat valós idejű PCR segítségével mértük. Az eredmények statisztikai kiértékelését ismételt méréses ANOVA-val, Tukey post hoc teszttel végeztük.Az orbita fibroblasztok eredetüktől függetlenül termelnek chemerint, és expresszálják a chemerin receptorait. A miofibroblaszt irányú differenciálódás során a chemerin termelés 72 óra elteltével csak az EOP eredetű sejtekben (p=0,004), míg 144 óránál minden vizsgált sejtkultúrában fokozódik (p<0,0001). A TGFβ kezelés eredettől függő módon befolyásolja a CMKLR1 expressziót (p=0,001), EOP orbita fibroblasztokban csökkenti (p=0,03), míg nem EOP eredetű orbita fibroblasztokban növeli (p=0,02). Az EOP és nem EOP fibroblasztokban egyaránt emelkedett GPR1 expressziót találtunk TGFβ kezelés hatására (p<0,01).Az EOP lefolyása során az orbita fibroblasztok chemerin termelésükkel hozzájárulhatnak az immunsejtek infiltrációjához, míg a termelt chemerin autokrin és parakrin módon szabályozhatja a chemerin receptorokat is expresszáló orbita fibroblasztok működését. A miofibroblasztok a fibrotikus folyamatok beindítása mellett fokozott chemerin termelésük révén szerepet játszhatnak a gyulladás fenntartásában.

Témavezető: Dr. Katkó Mónika és Dr. Erdei Annamária