OETDK.

BevezetésA sclerosis multiplex (SM) krónikus, immunmediált központi idegrendszeri betegség, leggyakrabban relapszáló-remittáló formában (RRSM) jelentkezik. A modern betegségmódosító terápiák (DMT) csökkentik a relapszusok és a radiológiai aktivitás mértékét, ugyanakkor továbbra is kérdés, hogy az alacsony hatékonyságú szerekkel indított eszkalációs stratégia, vagy a kezdettől alkalmazott magas hatékonyságú kezelés biztosít-e kedvezőbb kimenetelt.CélkitűzésVizsgálatunk célja összehasonlítani az elsővonalbeli alacsony és magas hatékonyságú DMT-k eredményességét RRSM-ben. Anyag és módszertanA retrospektív, egycentrumú kohorsz 2015–2025 között indított elsővonalbeli DMT indításban részesülő betegek adatait foglalja magában; a feldolgozás jelenleg 61 (11 magas, 50 alacsony hatékonyságú DMT-ben részesülő) beteg adatait tartalmazza. A klinikai és radiológiai paramétereket elektronikus adatbázisokból gyűjtöttük. Az életminőséget az MSQL-54 kérdőívvel értékeltük. A két terápiás kar összehasonlítása kiterjedt a demográfiai adatokra, a betegségkezdet jellemzőire, a VEP- és liquorleletekre, az MRI progresszióra, a relapszusokra, az EDSS változásra, a funkcionális tesztekre, valamint a mellékhatásokra és terápiaváltásokra.EredményekAz eddigi elemzés alapján az alacsony hatékonyságú DMT-t kapó betegeknél jóval gyakoribb volt a terápiaváltás (58%), mint a magas hatékonyságú kezelésben részesülőknél (9,1%) (χ²(1)=8,63; p=0,003). Eredményeink alapján a terápiaváltás előrejelzésében a legjelentősebb prediktor a korábbi terápiaváltás volt (OR=47,9; 95% CI: 3,07–747,6; p=0,006). A szteroidot igénylő relapszusok száma – ugyan nem szignifikáns mértékben – szintén növelte a terápiaváltás esélyét. A poliszimptómás kezdet és a diagnóziskor tapasztalt magasabb EDSS pontszám csökkentette a terápiaváltás esélyét (OR=0,099; 95% CI: 0,015–0,661; p=0,017), hiszen ezen betegek eleve magas hatékonyságú kezelésben részesültek. Az MRI progresszió és a nemkívánatos DMT hatások a modellben nem bizonyultak szignifikáns prediktoroknak, bár megfigyelhető a tendencia a váltás irányába. A kétféle kezelésben részesülő csoport között, az alacsony hatékonyságú csoportban jellemző gyakoribb terápiaváltások ellenére, nem volt különbség sem az életminőség vonatkozásában, sem az utolsó kontroll során tapasztalt EDSS pontszámban. Következtetés: Vizsgálatunkban az egyénre szabottan, a betegségaktivitásnak megfelelően választott DMT esetén a betegek nem szenvednek hátrányt az eszkalációs terápiából.

Témavezető: Dr. Kovács Kitti Bernadett és Dr. Csépány Tünde

Bevezetés. Az akut iszkémiás stroke (AIS) kezelésének célja az elzáródott agyi ér gyors rekanalizációja intravénás trombolízissel vagy mechanikus trombektómiával. Bár ezek a beavatkozások számos előnnyel járnak, a rekanalizáció gyakran sikertelen. A kezelés kimenetelét jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk előre jelezni, ugyanakkor a vérrög mérete befolyásolhatja azt. A trombus környezetében zajló folyamatok, melyek hatással lehetnek a trombus méretére, jelenleg ismeretlenek.Célkitűzés. A trombus közvetlen mikrokörnyezetéből származó intracerebrális vérminták hemosztázis paramétereinek vizsgálata annak érdekében, hogy feltárjuk azokat a lokálisan zajló folyamatokat, amelyek befolyásolhatják a trombus méretét, ezáltal a rekanalizáció sikerességét.Módszerek. Az intervenciós radiológus közreműködésével AIS betegek mechanikus trombektómia beavatkozása során a trombustól proximálisan és disztálisan intracerebrális, artériás vérmintát gyűjtöttünk mikrokatéterrel (DE KK Neurológiai Klinika). A beavatkozás előtt és után közvetlenül perifériás vénás vérmintát is vettünk. Meghatároztuk a trombus súlyát és a vérmintákból komplex hemosztázis vizsgálatokat (fibrinogén, D-dimer, fibrin monomer, FII, FV, FVII, FVIII, FIX, FX, FXI, FXII, FXIII aktivitás, von Willebrand faktor [VWF] antigén, ADAMTS13 aktivitás) végeztünk.Eredmények. Vizsgálatunkba 23 trombektómiával kezelt AIS beteg került. A D-dimer szignifikánsan magasabb volt a trombustól disztálisan, mint proximálisan (medián 4,62, IQR: 0,89-9,05 mg/L vs. 4,39, IQR: 0,89-7,62 mg/L, p=0,0012). Jelentős különbségeket detektáltunk a perifériás és az intracerebrális minták véralvadási faktor aktivitásai között: a FII, FV, FVII, FVIII, FIX, FXII és FXIII aktivitása szignifikánsan alacsonyabb volt a trombus közvetlen környezetében, mint a periférián. A trombus súlya szignifikáns pozitív korrelációt mutatott a trombustól proximális VWF szinttel (r=0,683, p=0,0045) és a trombustól disztális FV aktivitással (r=0,7120, p=0,0379).Konklúzió. Eredményeink elsőként igazolják, hogy AIS során a trombus mikrokörnyezetében markánsan eltérő hemosztázis folyamatok zajlanak, mint a perifériás keringésben. A disztális mintákban mért magasabb D-dimer szint fokozott lokális fibrinolízisre utal, míg több alvadási faktor csökkent aktivitása a trombus környezetében intenzív konszumpciót jelez. Eredményeink hozzájárulhatnak a rekanalizáció sikerességét befolyásoló tényezők megértéséhez és hosszú távon új terápiás célpontok azonosításához.

Témavezető: Dr. Bagoly Zsuzsa és Dr. Hodossy-Takács Rebeka

Bevezetés: Az Alzheimer-kór jelentős társadalmi és egészségügyi terhet ró, miközben a betegségmódosító terápiák iránti igény továbbra is kielégítetlen. Az új anti-amyloid terápiák megjelenése különösen ráirányította a figyelmet az EMA és az FDA eltérő engedélyezési gyakorlatára, amely markáns nemzetközi szabályozói különbségeket tár fel.Célkitűzés: Kutatásunk célja az FDA és az EMA döntéshozatalának szisztematikus összehasonlítása az Alzheimer-kór új anti-amyloid kezelései kapcsán. Kiemelt figyelmet fordítunk a klinikai haszon és a biztonsági kockázatok – különösen az ARIA-H és ARIA-E – eltérő értékelésére, valamint azokra a tudományos és szabályozási szemléletbeli különbségekre, amelyek az aducanumab, donanemab és lecanemabengedélyezési eseteiben jól kirajzolódnak.Módszerek: Az elemzésben feldolgoztuk az EMA EPAR-jait, az FDA jóváhagyási adatbázisának felülvizsgálati dokumentumait, a releváns klinikai vizsgálatok összefoglalóit és a jóváhagyott készítmények SmPC-it. Áttekintettük a klinikai vizsgálatok felépítését, a bevont populáció jellemzőit (betegségstádium, biomarker- és ApoE4-státusz), az elsődleges és fő másodlagos végpontokat (CDR-SB, ADAS-Cog, amyloid-PET), a hatásnagyságokat, az ARIA előfordulását és más biztonságossági eredményeket, valamint a formális előny–kockázat értékeléseket és a hatósági indokolásokat.Eredmények: A vizsgálat jelentős eltéréseket tárt fel a két hatóság megközelítésében.1.​Végpontok: Az FDA döntéshozatalában nagyobb szerepet kaptak a helyettesítő végpontok – különösen az amyloid-plakk csökkenés –, amelyeket az EMA nem tekintett elegendőnek klinikai hatás igazolására. Az EMA a kognitív hanyatlás lassulásának egyértelmű bizonyítékát hiányolta.2.​Biztonság: A biztonsági kockázatok értékelése is eltért: az ARIA-E és ARIA-H súlyozása, valamint ezek klinikai jelentőségének megítélése különböző módon jelent meg a két ügynökség előny–kockázat mérlegében.Következtetés: Az eredmények szerint az EMA–FDA döntések közti eltérések leginkább a két hatóság eltérő szabályozási szemléletéből fakadnak: az FDA nagyobb rugalmasságot enged, míg az EMA következetesebben támaszkodik erős klinikai bizonyítékokra. A különbségek felértékelik a farmakovigilancia és az RWD szerepét annak megítélésében, melyik megközelítés tükrözi jobban a klinikai valóságot. Eredményeink hozzájárulnak a gyógyszer-engedélyezési trendek és hatósági eltérések jobb megértéséhez.

Témavezető: Prof. Dr. Porszász Róbert Kristóf

Bevezetés: Az ischaemiás stroke megelőzésének egyik kevéssé vizsgált és használt, de lehetséges módja a távoli ischaemiás prekondícionálás (Remote Ischemic Preconditioning; RIPC), amelynek során a periférián kiváltott ischemia, majd az ezt követő reperfusio (I/R) okozta agyi védőhatást használják a stroke következményeinek enyhítésére. Védőhatásának mechanizmusa máig nem tisztázott. Vizsgálatunk célja a bal arteria brachialis (ABr) leszorításával, majd felengedésével létrehozott RIPC okozta potenciális agyi hemodinamikai változások követése volt egészséges személyekben. Módszerek: Tíz 25.0±1.3 év átlagéletkorú önkéntest vizsgáltunk. A kísérlet során 2 perc pihenési fázist követően egymás után kétszer 5 perc ischaemiás majd 10 perc reperfúziós fázist hoztunk létre a bal ABr vérnyomásmérő mandzsettával történő leszorítása majd felengedése révén, mely után a mérési fázisban 10 percen át mértük az arteria cerebri mediában (MCA) a systolés, átlag és diastolés áramlási sebességet, valamint a pulzatilitási indexet (PI). A lokális hatás vizsgálatára a leszorítást követő reperfúziós fázisban és a kísérlet végén a mérési fázisban is vizsgáltuk az ABr átmérőjét és az abban mérhető systolés és diasztolés sebességet. A mérési fázis eredményeit mindig a pihenési fázis értékeihez hasonlítottuk (páros t-teszt Bonferroni-korrekcióval). Eredmények: Míg az ABr-ban mérhető systolés és diastolés áramlási sebesség csak a reperfúziós fázisok 1. percében volt magasabb, az érátmérő a reperfúziós fázisokban végig emelkedett volt. A mérési fázisban azonban sem az ABr-ban észlelhető áramlási sebességben, sem az érátmérőben nem találtunk különbséget. A mérési fázisban az MCA-ban észlelt systolés, diastolés és átlagos áramlási sebesség a kiindulási értékhez képest nem változott, de a vascularis resistentiát jelző PI érték szignifikánsan kisebb volt (0.73±0.05 vs 0.69±0.07, p=0.0235).Következtetés: Az ABr I/R-je során az ABr-ban rövid időtartamú hemodinamikai változások megfigyelhetők voltak, azonban a mérési fázisban már sem az ABr átmérő, sem az ABr áramlási sebesség nem különbözött a kiindulási értékhez képest. Bár a mérési fázisban az MCA-ban mérhető sebességértékek nem változtak, a PI szignifikáns csökkenése a resistentiaerek vasodilatatiojára utal. A lokális hatás megszűnése után az MCA ellátási területében észlelt vasodilatatios tendencia alapján a vizsgálatok nagyobb esetszámmal, erőteljesebb prekondícionálással és hosszabb időtartamú mérési fázissal való ismétlése javasolt.

Témavezető: Prof. Dr. Oláh László

Bevezetés: A subarachnoidealis vérzés (SAV) következtében létrejövő gyulladásos válaszreakció hozzájárulhat a secunder cerebralis ischaemia (SCI) megjelenéséhez, ezáltal negatívan befolyásolhatja a betegség kimenetelét. A SAV-hoz társuló anaemia ronthatja az agyi oxigenizációt, ezáltal elősegítheti az SCI progresszióját. Célkitűzés: Prospektív követéses vizsgálatunkban a D-hypovitaminózis hatását vizsgáltuk a szisztémás gyulladásos válaszreakcióra, a haemoglobin (HGB) szintre, az SCI kialakulására, valamint a kimenetelre akut, nem traumás SAV-at követően. Feltételezésünk szerint a D- hypovitaminózis esetén kialakuló fokozott gyulladásos válasz hozzájárulhat az anaemia, valamint az SCI kialakulásához.Módszerek: Vizsgálatunkba 2022.03.01-2025.08.01. között akut, nem traumás SAV miatt 48 órán belül intenzív osztályos felvételre kerülő betegeket válogattunk be. Felvételkor serum 25-hydroxi-D-vitamin szint (vitD) meghatározást végeztünk, 48 óránként vérkép és C-reaktív protein (CRP) vizsgálat történt a SAV-at követő 21. napig, valamint kiszámítottuk az Inflammatory Burden Indexet (IBI=CRP×(neutrophil/lymphocyte)). Rögzítettük a natív koponya CT-n igazolt novum ischaemiás laesiókat, továbbá Extended Glasgow Outcome Scale (GOSE) segítségével értékeltük a betegek kimenetelét a SAV-at követő 90. napon.Eredmények: Vizsgálatunkba 129 beteget vontunk be, akiket vitD deficiens (VDD, vitD<50 nmol/L, n=65) és vitD szufficiens (vitD≥50 nmol/L, n=64) csopoportokra osztottunk. A VDD csoportban szignifikánsan magasabb IBI csúcsérték (IBImax: 1377 [IQR 2326] vs 549 [IQR 1455], p=0.008), valamint szignifikánsan alacsonyabb HGB-nadír (HGBmin) igazolódott (92 [IQR 34] vs 104[IQR 29,8], p=0,023). Szignifikáns, negatív korreláció volt az IBImax és a HGBmin között (Spearman's rho: -0,692, p<0,001). SCI megjelenéséhez, valamint a rosszabb kimenetelhez (GOSE<5) szignifikánsan magasabb IBImax (SCI:1674 [IQR 2307] vs 452 [IQR1343], p<0,001; GOSE<5: 2116 [IQR 2121] vs 259 [IQR 849], p<0,001), valamint szignifikánsan alacsonyabb HGBmin (SCI:90 [IQR 25,3] vs 104 [IQR 26], p<0,001; GOSE<5: 88 [IQR 26] vs. 110 [IQR 27,3], p<0,001) és vitD (SCI:45,2 [IQR 27,2] vs 54,5 [IQR 29], p=0,03; GOSE<5: 44,6 [IQR 33,3] vs 54,5 [IQR 28], p=0,005) társult. Következtetés: Eredményeink alapján a D-hypovitaminózis hozzájárulhat a fokozott szisztémás gyulladáshoz és közvetetten az anaemia kialakulásához, ezáltal predisponálhat a szekunder cerebralis ischaemiás károsodásra és a kedvezőtlen kimenetelre.

Témavezető: Prof. Dr. Molnár Csilla és Dr. Szántó Dorottya

Bevezetés és célA benignus paroxizmális pozicionális vertigo (BPPV) a leggyakoribb perifériás vestibularis eredetű szédülés, amely világszerte jelentős diagnosztikus késéssel jár. Bár a kórkép egyszerűen felismerhető és otolith-repozíciós manőverrel hatékonyan kezelhető, a betegút gyakran több szakvizsgálaton, képalkotó vizsgálaton és kórházi megjelenésen keresztül vezet. Vizsgálatunk célja a BPPV-ben szenvedő betegek betegútjának elemzése, különös tekintettel a diagnózisig eltelt időre, a felesleges vizsgálatok arányára és a társbetegségekre.MódszerekRetrospektív adatgyűjtést végeztünk a Debreceni Egyetem Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyak Sebészeti Klinika Otoneurológia szakrendelésén kezelt, provokációs vizsgálattal és jellegzetes nystagmussal igazolt BPPV-s betegeknél (2022. szeptember – 2024. december). A demográfiai adatokon túl rögzítettük az első orvosi megjelenés időpontját, a diagnózis felállításáig eltelt időt, a szakvizsgálatok és a képalkotó vizsgálatok számát, valamint a társbetegségeket.EredményekEddigi adataink alapján 81 beteg került bevonásra (67 nő, átlagéletkor: 65,91 ± 13 év; 14 férfi, 63,14 ± 11,34 év). A reggeli ébredéskor jelentkező forgó jellegű szédülés az esetek 82%-ban szerepelt. A diagnózis felállításáig átlagosan 395 nap telt el (SD 928,28). A tünetek fennállása alatt átlagosan 4,41 szakvizsgálat történt (SD 4,8), 18,51% esetben kórházi felvétellel. A pontos diagnózis felállítása 91,35%-ban az Otoneurológia szakrendelésen történt. A képalkotó vizsgálatok aránya magas volt: 33 CT, 26 Carotis Doppler készült, melyek a BPPV diagnosztikájához nem járultak hozzá. A társbetegségek között 24%-ban hypothyreosis fordult elő, ami a nemzetközi szakirodalommal korrelál. Kóroki faktorként szerepelhető fejtraumát három esetben említettek a betegek. Pszichés komorbiditás nem volt.KövetkeztetésA BPPV-s betegek jelentős diagnosztikus késéssel kerülnek célzott vizsgálatra, gyakran több szakellátást és felesleges képalkotó vizsgálatot követően. Az otoneurológiai centrum döntő szerepet játszik a diagnózis felállításában és a betegút lerövidítésében. Eredményeink alapján indokolt lenne egy egységes edukációs protokoll kidolgozása a társszakmák számára, valamint további vizsgálatok lefolytatása a társbetegségek — különösen a hypothyreosis — potenciális szerepének tisztázására.

Témavezető: Dr. Kovács Dávid és Dr. Kispál Kristóf Dániel

BEVEZETÉS: A krónikus alkoholfogyasztás akut nem-traumás agyállományi vérzés (ANTAV) klinikai kimenetelére gyakorolt hatását már sokan tanulmányozták. Jóval kevesebbet tudunk arról, hogy az ANTAV kialakulásakor már jelenlévő emelkedett véralkoholszint (EVASZ) hogyan hat a klinikai kimenetelre.CÉLKITŰZÉS: Akut alkoholhatás alatt álló és feltehetően attól mentes ANTAV-sel érkező betegek klinikai kimenetelének összevetése, az EVASZ esetleges prognosztikai szerepének vizsgálata.BETEGEK ÉS MÓDSZEREK: Retrospektív adatgyűjtés során azt találtuk, hogy 2000. január és 2023. május közötti időszakban 1572, intracranialis vérzett beteget kezeltünk klinikánkon. A kizárási kritériumok figyelembevételével végül 1081 beteget vontunk be közülük a vizsgálatba. Véralkoholszint vizsgálat a megelőző alkoholfogyasztásra gyanús esetekben történt, a kontrollok esetében ilyen gyanú nem merült fel. A stroke tünetek súlyosságának megítélésére a felvételi és 7. napos National Institutes of Health Stroke Scale (NIHSS) értékeit, a 7. napos neurológiai állapotromlást (neurological deterioration, ND), a felvételi Glasgow Coma Scale (GCS), valamint a három hónapos modified Rankin Scale (mRS) értékeit használtuk. Emellett a 7, 30, 90 napos mortalitást is vizsgáltuk. Az esetleges prognosztikai faktorok megítélésére többváltozós COX és logisztikus regressziót végeztünk.EREDMÉNYEK: EVASZ-tel érkező agyvérzett betegeknél (alkohol csoport, n=31, 2,9%) a 7 napos ND (58.1% vs. 27.6%, p< 0.001) és a 7, 30, 90 napos mortalitás aránya (51.6% vs. 23.7%; 71% vs. 37.6%; 71% vs. 43,3%; valamennyi p<0.001) is szignifikánsan magasabb volt, mint a kontroll csoportban (n=1050, 97,1%). Többváltozós Cox regressziós modellel az EVASZ mindhárom mortalitás független prediktorának bizonyult (mortalitás 7 nap HR:2.089, 95%CI:1.091-3.997, p=0.026; mortalitás 30 nap HR:2.133, 95%CI:1.220-3.728, p=0.008; mortalitás 90 nap HR:2.096, 95%CI:1.214-3.622, p=0.008). Többváltozós logisztikus regresszióval az EVASZ-et a 7 napos ND (OR:4.188, 95%CI:1.163-15.078, p=0.028) és a nagyobb felvételi agyvérzés volumen (≥30 cm³) (OR:3.67, 95%CI:1.388-9.704, p=0.009) független prediktorának találtuk.KÖVETKEZTETÉS: Az ANTAV kialakulásakor már fennálló EVASZ a 7. napos ND és a halálozás független prediktora. Mivel potenciálisan befolyásolható prognosztikai tényezőről van szó, vizsgálatunk felveti a megelőző alkoholfogyasztásra gyanús esetekben véralkoholszint meghatározás és új terápiás megközelítés szükségességét.

Témavezető: Dr. Árokszállási Tamás