OETDK.

Introduction:Craniosynostosis (CS) is a pediatric cranial vault disorder characterized by the premature fusion of one or more major cranial sutures, resulting in abnormal skull morphology. Craniosynostosis can be described as syndromic craniosynostosis (SC) and non-syndromic craniosynostosis (NSC), each requiring tailored management and surgical strategies. Despite multiple operative techniques ranging from endoscope-assisted (EA) repair to open cranial remodeling (OCR), long-term comparative data remain scarce. In our study, we evaluated the operative outcomes and trends of CS in a single center, over the last 20 years.Methods: We conducted a retrospective analysis of all children surgically treated at the Department of Neurosurgery, University of Debrecen, between 2005 and 2025. Collectable variables include suture involvement, surgical technique, syndromic status, transfusions, surgical complications, reoperations. Results: A total of 979 CS operations were performed during the analyzed period. The provisional male to female ratio is 2.3:1. OCR demonstrated higher transfusion rates and major complications (dural injury, sinus injury and wound infections) compared with EA repair. SC patients had a higher tendency towards reoperations compared to NSC patients. Cases studied in earlier years show higher transfusion rates, reflecting an evolving institutional and global learning curves. Conclusions: Over two decades of experience, EA repair appears to offer favorable safety and perioperative outcomes compared to OCR, however OCR is believed to offer better results regarding elevated intracranial pressure and cosmetic outcomes. Nonetheless, these findings must be interpreted in the context of study limitations, including retrospective design and heterogeneous patient groups. Further prospective studies with comparable patient groups are necessary to refine the optimal approach for CS.

Témavezető: Dr. Juhasz Dorottya

Az epiteloid glioblasztoma (korábbi nevén glioszarkóma) a felnőttkori primer agydaganatok egyik ritka, ugyanakkor leginkább agresszív formája, amelyet a gliális és mesenchymalis tumorsejtek együttes előfordulása jellemez. A WHO a legmagasabb malignitási fokozatába sorolja, prognózisa pedig kedvezőtlen. Kezelése jelenleg multimodális – sebészi rezekció, sugárterápia és temozolomid alkalmazása – a medián túlélés még az általános glioblasztomáénál is jelentősen alacsonyabb. Míg glioblasztomában a miRNS-ek szerepe széles körben vizsgált, addig az epiteloid glioblasztomában betöltött funkciójuk kevéssé feltárt, így azok vizsgálata új diagnosztikai és prognosztikai lehetőségeket jelenthet. Munkánk során epiteloid glioblasztomás betegek tumormintáinak mikroRNS mintázatát hasonlítottuk össze nem-tumoros szövetmintákkal, ezáltal feltérképezve az eltérő regulációt mutató nem-kódoló RNS-ket.Szövetmintákból kis RNS-ket is tartalmazó teljes RNS-t vontunk ki miRNeasy Mini Kit-tel, majd cDNS-t készítettünk és mirCURY miRNS primerek segítségével qRT-PCR-t végeztünk. Az analízisekhez R és GraphPad statisztikai programot használtunk. Két klaszter különült el a főkoordináta-analízisünk során, mely alapján be tudjuk azonosítani a betegekeinket a nem-tumoros mintáinkhoz képest. Hierarchikusan klaszterezett hőtérkép analízist végezve hét mikroRNS mutatott diszregulációt a kontroll mintákhoz képest. Az expressziókat vizsgálva 6 miRNS mutatott magasabb expressziót (log2FC≥1), míg 21 miRNS esetében azonosítottunk alul-expresszálódást. Tovább vizsgáltuk a felül-expresszálódó mikroRNS-ek célmolekuláit funkcionális géndúsulási analízis során, amelyek közvetlenül vagy közvetve befolyásolják a sejtciklus előrehaladását, a proliferációt és a tumorprogressziót. Több gén onkogén vagy tumorszuppresszor funkciója is dokumentált eltérő rákmodellekben. Eredményeink alapján találtunk olyan mikroRNS-ket, amelyek expressziójukban lényegesen eltérnek a vizsgált csoportokban, további kísérletes munka elvégzését követően ígéretes jelöltek lehetnek a glioblasztoma eme ritka variánsának kiszűrésében.

Témavezető: Dr. Soltész Beáta és Dr. Klekner Álmos

Bevezetés:A pyogén spondylodiscitis ritka, de súlyos fertőzés, amely gyakran érint idősebb, multimorbid betegeket. A gyógyulás elhúzódó, jelentős morbiditással és mortalitással társul.Célkitűzés:Retrospektív módon elemeztük a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Idegsebészeti Klinika 2003-2020. közötti beteganyagában a spondylodiscitis miatt kezeltek adatait a kedvezőtlen kimenetellel összefüggő tényezők feltárása érdekében.Beteganyag és módszer:Összesen 119 spondylodiscitises beteg klinikai adatait vizsgáltuk (73 férfi, 46 nő; átlagéletkor ~61,5 év). A kimenetelt két kategóriába soroltuk: kedvező (klinikai javulás/gyógyulás) és kedvezőtlen (perzisztáló fertőzés, recidíva, neurológiai romlás vagy halálozás). Leíró statisztikát végeztünk. Csoportösszehasonlításra Welch-féle t-próbát és khi-négyzet próbát alkalmaztunk.Eredmények:A betegek 70,6%-ában (84/119) kedvező, 29,4%-ában (35/119) kedvezőtlen kimenetel igazolódott. Halálozás 5 (4,2%) esetben fordult elő. Életkorban nem volt különbség a csoportok között (kedvező: 61,7±13,4 év; kedvezőtlen: 61,1±10,8 év; p=0,81). Férfiaknál nagyobb arányban fordult elő kedvezőtlen kimenetel (35,6% vs. 19,6%), de az összefüggés nem szignifikáns (p=0,096). A fertőző forrás és a kimenetel között nem találtunk szignifikáns kapcsolatot (p=0,40). Tovaterjedést (epidurális, paravertebrális, psoas, gluteális) 73 betegnél észleltünk. A kedvezőtlen kimenetel gyakoribb volt közöttük (32,9% vs. 23,9%), de ez sem bizonyult szignifikánsnak (p≈0,40). A leggyakoribb kórokozó a Staphylococcus aureus (27 eset), egyéb kórokozó 29 esetben igazolódott. A kedvezőtlen kimenetel aránya a kórokozók két csoportjában 33,3% és 24,1% volt. Műtéti beavatkozás 96 betegnél történt, összesen 119 műtéti eseménnyel. Az operáltak között gyakoribb volt a kedvezőtlen kimenetel (33,3% vs. 13,0%; p=0,096) és a műtétek számának emelkedésével is nőtt kedvezőtlen kimenetel aránya.Következtetés:Bár a vizsgált beteganyagban egyetlen vizsgált tényező sem bizonyult szignifikáns, független előrejelzőnek a kedvezőtlen kimenetelre, klinikailag értelmezhető trendek rajzolódtak ki. A férfi nem, a tovaterjedő fertőzés, valamint a többszöri reoperáció egyaránt a rosszabb kimenetellel társult. Az eredmények alátámasztják a korai diagnózis és a komplikált esetek agresszív, multidiszciplináris kezelésének jelentőségét.

Témavezető: Dr. Novák László

A dongaláb az alsó végtagok egyik leggyakoribb veleszületett deformitása, mely során a láb equinus, varus, adductus, plantiflexus pozícióban rögzül. Kezelése a Ponseti módszer szerint történik: a gyermek lábán először hetente gipszcserét végzünk, ezután műtéten esik át, majd a recidíva megelőzése érdekében ortézist kell hordania évekig. A kezelés sikerességét a szülői együttműködés nagyban befolyásolja. A hosszas kezelési folyamat mentálisan, szociálisan és financiálisan is megviselheti az érintett családokat.Célunk magyar dongalábas gyermekek szüleinek mentális állapotának követése az első találkozástól számított egy éven át. Kutatásunk alanyai 2022. július 1-től számított 2 évben az ország „dongaláb” centrumaiban kezelt dongalábas gyermekek szülei (D). A kontrollcsoport (K) tagjai a DE Ortopédiai és Traumatológiai Klinikáján csípőszűrésen résztvevő gyermekek szülei. A résztvevők online kérdőíveket töltöttek ki az első találkozáskor (D: 59, K: 155), 3 hónap (D: 45, K: 73) és 1 év (D: 36, K:37) múlva. A vizsgálat során az egyéni kérdések mellett a szülők kitöltötték az életminőséget vizsgáló SF-36, a szorongást mérő STAI-I és a Beck féle depresszió kérdőíveket.Az összesített adataink szerint az érintett szülők 34%-a érzett szomorúságot, 26%-a kétségbeesést a gyermek lába láttán. Első találkozáskor a szülők 28%-a szerint gyermekük dongalába negatív hatással volt párkapcsolatukra, 68%-uk szerint anyagi helyzetükre is. A STAI-I kérdőívre kapott válaszok alapján az első két időpontban a „dongalábas” szülők a kontrollcsoporthoz képest szignifikánsan nagyobb mértékben szorongtak, mely az egyéves időpontra megszűnt. Kezdetben a „dongalábas” szülőknél (44%) a depresszió megjelenése szignifikánsan magasabb a kontrollcsoporthoz (25%) képest (p=0,007), majd a depresszió aránya jelentősen csökken (3 hónap : 36%, 1 év: 14%). Az SF-36 kérdőív legtöbb alskálájánál is azt tapasztaltuk, hogy a kezelés kezdetén a „dongalábas” szülők életminősége szignifikánsan rosszabb a kontrollcsoporténál.Eredményeink igazolják, hogy a dongalábas gyermekek szülei az egészséges gyermekek szüleihez képest rosszabb mentális állapotban vannak. A szülők által megélt szorongás csökkenthető a megfelelő információátadással, támogató csoporthoz való csatlakozással, szükség esetén pszichológus is igénybe vehető. A jobb szülői pszichés állapot segítheti a kezelés eredményességét.

Témavezető: Dr. Szeverényi Csenge

Az elmúlt évtizedekben nagy mértékben fejlődtek a funkcionális idegsebészeti technikák, ezek közé tartozik a mélyagyi stimulációs műtét is (DBS - deep brain stimulation). Az eljárás során implantálható elektródák kerülnek beültetésre az agy előre meghatározott területeibe. Az elektróda a neuronok jelátvitelét befolyásolva megváltoztatja az adott régió aktivitását, így kezelve a tüneteket. Jelen munkánkban a Debreceni Egyetem Idegsebészeti Intézetében DBS műtéten átesett Parkinson-kóros, tremoros és dystoniás betegeit vizsgáltuk meg. Ezen kórképeknek a leggyakoribb tünetei, melyet kezelni próbálunk, a hypokinesis, akinesis, rigiditás, nyugalmi és posturalis tremor, dyskinesia és dystonia.Mint minden műtétnek, a DBS műtéteknek is lehet szövődménye, ilyen az intraoperatív liquorvesztés és az emiatt kialakuló intracranialis levegőgyülem (pneumocephalus). A pneumocephalus legtöbbször tünetmentes lefolyású, idővel felszívódik, viszont összefüggésben állhat olyan posztoperatív tünetekkel, mint a fejfájás, hányinger, hányás, zavartság, görcsrohamok. Emellett a levegő által az agy pozíciója megváltozhat a koponyán belül (brain shift), így a behelyezett elektróda is elmozdulhat, ezáltal csökken a hatékonysága. A pneumocephalus nagysága alapján következtethetünk a liquorvesztés mértékére.Az Idegsebészeti Intézetben 2020-tól alkalmaznak DBS műtéteknél szövetragasztó anyagokat.Kutatásunkban azt vizsgáltuk meg, hogy vajon csökkentette-e a szövetragasztó használata a pneumocephalus kialakulását, vagyis az intraoperatív liquorvesztés mértékét. 90 beteg posztoperatív CT képein hasonlítottuk össze a levegő legnagyobb kiterjedését, melyek közül 52 esetben használtak szövetragasztót, 38 esetben pedig nem.Szövetragasztó nélkül végzett műtétek során a pneumocephalus maximális kiterjedése 13,32 ± 7,51 mm volt. Szövetragasztót alkalmazva ez az érték 7,57 ± 4,17 mm lett. A legnagyobb kiterjedés értékének csökkenése szignifikáns (t = 4,2653; p < 0,0001), ahogyan a szórás mértékének csökkenése is (F = 3,2459; p < 0,001). Ezek alapján a szövetragasztó a pneumocephalus legnagyobb kiterjedését 43,2%-kal, míg a szórást 44,5%-kal csökkentette.Eredményeink alapján a szövetragasztó anyagok nagy mértékben csökkentik a pneumocephalus kialakulásának mértékét, illetve hatékonyan csökkentik az extrém értékek előfordulásának esélyét, ezért javasoljuk a további alkalmazásukat a liquorvesztés megelőzésére DBS műtétek során.

Témavezető: Dr. Fekete Gábor

Bevezetés, Célkitűzés:Magyarországon évente 3000 fölötti keresztszalag pótlás történik. ACL pótlása autografttal, allografttal vagy szintetikus grafttal történik. Jelen retrospektív vizsgálat (2024.01.01–2025.06.30.) célja a 2féle csatorna előfúrási technika, a TP-Transzportál és az AIT-All-Inside Technique összehasonlítása Magyarországon. Összesen 104 beteg (52 TP és 52 AIT) adatait elemeztük a rehabilitáció, a komplikációk száma, a fájdalom szempontjából. Egy korábbi áttekintés (Bhimani et al., 2021) konklúziója szerint az AIT technika jobban megőrzi a csontszöveteket, ínakat, kevesebb posztop. fájdalommal jár, és erősebb flexor izomzat marad utána. Célunk ezen eredmények hazai viszonyok között történő validálása.Módszer:A DE KK Traumatológia és Kézseb., valamint az 1napos sebészeti osztályon végzett 277 arthroscopos beavatkozás közül 104 ACL rekonstrukció adatait nyertük ki UDMED szoftverből. Ezek feldolgozása a betegstátuszok alapján történt 4 kontroll időpontban: 2hét, 3hónap, 6hónap, és 1év.Eredmények: 2hét után: 12 komplikáció (fájdalom, duzzanat, atrófia, gyulladás stb.). Mozgástartomány (ROM): 3 eset teljes ROM, 33 eset 0-90◦, 16 eset nem dokumentált. AIT: 4 komplikáció. ROM: 32 eset 0-90◦, 16 eset nem dokumentált. 3hónap után TP: 16 komplikáció. ROM (35 dokumentált esetből): 10 eset 0-120◦, 10 eset 0-130◦, 3 eset 0-140◦. AIT (n=40, kontrollon megjelent): 2 szövődmény. ROM (31 dokumentált esetből): 8 eset teljes terhelés és ROM teljes, 9 eset 0-110◦. 6hónap után TP: 16 komplikáció. ROM: 6 eset teljes mozgástartomány, 12 eset 0-130◦. AIT: 5 komplikáció. ROM: 14 eset teljes terhelés és funkcionalitás, 4 eset 0-110◦.1év után TP: 5 páciens jelent meg, 2 szövődmény maradt fenn, 1 teljes ROM. AIT: 7 páciens jelent meg, 2 szövődmény maradt fenn, mozgástartomány nem rögzített. Az alacsony megjelenések miatt a hosszú távú összehasonlítás nem lehetséges.Következtetések:Az eredmények alapján az AIT módszer jelentős előnyökkel jár a TP-hez képest a korai és középtávú felépülésben. Az AIT csoportban kevesebb komplikáció volt. Az AIT módszer gyorsabb és teljesebb funkcionális felépülést eredményezett. 3 hónap után már az AIT csoportban voltak teljes funkcionalitással rendelkezők.6 hónap után több mint 2x annyi páciens érte el a teljes ROM-ot, mint a TP csoportban. Az adatok alátámasztják a fentebb említett tanulmányt. az AIT módszer hatékonyabb, gyorsabb, alacsonyabb komplikációs rátájú posztop. rehabilitáció szempontjából.

Témavezető: Dr. Körei Csaba László

A humerus diaphysis törések az összes törések körülbelül 2-3%-át teszik ki. Törések etiológiai szempontból történhetnek direket, indirekt, erőbehatásra. Gyakran társul polytraumával, valamint jelentős számban fordulnak elő patológiás törések is. A változatos etiológia és beteganyag miatt az ellátásuk összetett. A retrospektív vizsgálat során a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Ortopédiai és Traumatológiai Klinikán 2018. január 1. és 2023. december 31. között kezelt betegek dokumentációit a UDmed klinikai rendszerben, valamint a röntgenfelvételeket a JiveX programmal elemeztük.Vizsgáltuk a betegek életkorát, nemi megoszlását, törések etológiáját, típusát és a társsérüléseket. Vizsgáltuk mind a konzervatív, mind az operatív kezelési módok típusait, eredményeit, szövődményeit, valamint az utókövetés időtartamát.A fenti időtartam alatt a Klinikán 212 beteget kezeltek. Az átlag életkor 59,4 év volt. A betegek között 128 nő és 84 férfi volt. Mechanizmus alapján a törések megoszlása: indirekt 4, direkt 18, patológiás törések 22, valamint esés következtében 168 beteg szenvedett el törést. Radiológiailag AO-beosztás szerint elemeztük a töréseket. A-típusú törés összesen 140, B-típusú 54, C-típusú 18 volt, 1 esetben patológiás törésveszély miatt történt ellátás. Operatív ellátásra 184 esetben került sor, 130 esetben velőűrszegezés, 30 esetben velőűrsínezés, 23 esetben lemezes oszteoszintézis és 1 esetben fixateur externe felhelyezés történt. 7 esetben volt szükség reoperációra az ellátás későbbi szakaszában. Konzervatív kezelés 27 esetben történt. Az utókövetés időtartamának átlaga 227 nap, konzervatív kezelés esetén 75 nap, míg a műtött betegek esetén 242 nap volt. A betegek komplex rehabilitációja után szignifikáns különbség nem mutatkozott a különböző műtéti technikák esetén. Konzervatívan kezelték azokat a betegeket, akik elutasították vagy az általános gyenge állapotuk nem tette lehetővé a műtéti ellátást. Statisztikánk alapján a konzervatívan kezelt betegek esetén szignifikáns különbséget tapasztaltunk a funkció elmaradásban, a műtéttel kezelt betegek eredményeihez viszonyítva. A vizsgálatunk során összevetve a klinikán kezelt betegek eredményeit a szakirodalommal azt tapasztaltuk, hogy a szignifikáns eltérés nincs a gyógyulási hajlam, a későbbi funkció, valamint a szövődmények kialakulásában sem.

Témavezető: Dr. Cs. Kiss Balázs