OETDK.

A diffúz nagy B-sejtes limfóma elsővonalbeli kezelésével a betegek körülbelül 60%-ánál tartós remissziót, gyógyulást érünk el. A maradék 40%-ot azonban visszaeső vagy refrakter betegek alkotják, mely esetekben a további kezelés nagy kihívás, a hagyományos salvage kemoterápiával a medián túlélés kevesebb, mint 12 hónap. Így a célunk az lenne, hogy az elsővonalbeli kezeléssel minél nagyobb gyógyulási arányt érjünk el. Az erre irányuló számtalan próbálkozás egyike az R-CHOP (rituximab, ciklofoszfamid, adriablastin, prednisolon, vincristin) kezelés dózisintenzitásának növelése volt. Bár az R-CHOP14 rezsimtől a terápiás hatékonyság javulását várták az R-CHOP21-hez képest, populációs szinten nem igazolódott egyértelmű előnye, azonban bizonyos, kedvezőtlen rizikójú alcsoportokban előnyösebb kimenetel feltételezhető.A DE KK Belgyógyászati Klinika Hematológiai Részlegén 2012-2025. szeptember 1. között R-CHOP14 terápiában részesített 55 beteget vizsgáltuk, (28 nő és 27 férfi), medián életkoruk 51 év (27–75), közülük 42 fő volt 60 év alatti. A nemzetközi prognosztikai index (IPI) szerint 30 beteg (54.5%) kis rizikójú, míg 25 beteg (45.5%) közepes-nagy rizikójú csoportba tartozott. 21 esetben (38%) kis kiindulási, 34 esetben (62%) előrehaladott stádium igazolódott. A betegek többsége (43, 78%) jó általános állapotban volt (ECOG 0-1). A kezelés befejezése után 48 betegnél történt PET/CT, melyek közül 44 esetben (80%) komplett metabolikus remisszió (KMR) igazolódott, 2 esetben PR és 2 esetben progresszió. 5 esetben már a kezelés közben progresszió jelentkezett.A medián követési idő 61 hónap, a 24 hónapos progressziómentes túlélés (PFS) 76,4% volt. A követés során bekövetkező 16 elhalálozásból 3 az alapbetegségtől független okból történt (2 cirrhosis, 1 angiosarcoma), a többi alapbetegséghez köthető volt: 7 betegnél progrediáló betegség másod- vagy többedvonalbeli kezelés mellett, 5 betegnél infekció (1 első-, 4 másodvonalbeli kezelés után), 1 betegnél pedig elsővonalbeli kezelés mellett progrediáló betegség vezetett a halálhoz. A Kaplan–Meier-görbék alapján sem a PFS, sem az OS mediánja nem érte el az 50%-os eseményarányt a vizsgált időintervallumban. OS 24 hónapnál érte el a platót 78,14%-nál, a PFS pedig 22 hónapnál, 76,4%-nál.Eredményeink alapján az R-CHOP14 megfelelően kiválasztott betegcsoportban képes javítani a túlélést a toxicitás számottevő növelése nélkül. Ez a megközelítés így valós alternatívát jelent a korlátozottan elérhető korszerű terápiák helyett.

Témavezető: Dr. Gergely Lajos és Dr. Bicskó Réka

Bevezetés: A felnőttkori haemophagocytás lymphohistiocytosis (HLH) egy ritka, de súlyos és életveszélyes szindróma, melyet az immunrendszer kóros aktivációja következtében létrejövő, hiperinflammáció okozta tünetek jellemeznek. A kialakuló szövetkárosodás, majd többszervi elégtelenség megfelelő kezelés hiányában halálhoz vezet. Preklinikai adatok arra utalnak, hogy a TET2 mutációt hordozó egyénekben gyakoribb a HLH előfordulása. Mivel a HLH diagnosztikus kritériumai átfedést mutatnak a hematológiai kórképek tüneteivel, az adekvát diagnózis gyakran elhúzódó.Célkitűzés: Kutatásunkban azt vizsgáltuk, hogy a fokozott kockázatú, TET2 mutációt hordozó egyéneknél mely paraméterek segíthetnek a pontos diagnózis felállításában az ismert diagnosztikus kritériumokon túl.Módszerek: A vizsgálat során retrospektíven elemeztük az UDMed rendszerben rögzített betegadatokat. A TET2 mutáció azonosítását a TruSigh Myeloid Sequencing Panel segítségével végeztük. A HLH diagnózisát a HScore alapján állapítottuk meg. A vizsgált klinikai és laboratóriumi paraméterek prognosztikai erejét bináris logisztikus regresszióval vizsgáltuk. Az önálló prognosztikai értékkel bíró markerek azonosítása ezt követően multivariáns analízissel történt. Alcsoportok összehasonlítása során, az adatok normalitásától függően T- vagy U-próbát alkalmaztunk.Eredmények: A TET2 pozitív betegek több, mint 25%-ának alapbetegsége myelodysplasias neoplasma (MDS) volt. HLH a vizsgált populáció 10%-át meghaladó részében igazolódott, mely jelentősen meghaladja az irodalmi adatokat. Bináris logisztikus regresszióval az alacsonyabb abszolút eosinophil-szám (Eos#, P=0,029), az emelkedett CRP (P=0,037) és a magas ferritin-szint (P=0,012) bizonyult prognosztikus értékűnek. Multivariáns analízist követően az Eos# és a CRP őrizte meg önálló prognosztikai erejét. Konklúzió: A TET2 pozitív betegek esetében a preklinikai adatokkal korrelálva, valóban magasabbnak igazolódott a HLH előfordulása. Az Eos# és a CRP ebben a speciális betegcsoportban prognosztikai szereppel bírhat.

Témavezető: Dr. Pinczés László Imre

Bevezetés: A herediter hemorrhagiás teleangiectasia (HHT) vagy Osler-Weber-Rendu betegség egy örökletes vaszkuláris vérzékenység. A diagnózis a Curacao kritériumokon alapul. Leggyakoribb tünete a visszatérő, súlyos orrvérzés, amely gyakran fül-orr-gégészeti ellátást igényel, illetve súlyos vashiányos anémiához vezet. További jellegzetes tünet a teleangiectasia jelenléte a típusos lokalizációkban, mint az orrüreg, ajkak, nyelv, ujjbegyek és a gasztrointesztinális nyálkahártya. A belső szervekben arteriovenosus malformációk (AVM) fordulnak elő (agy, tüdő, máj, stb.), a családi anamnézis pozitív. A kórkép hátterében az angiogenezisben fontos szerepet játszó gének, mint az endoglin (ENG) és az activin receptor-like kináz 1 (ACVRL1) mutációi állnak, amely emelkedett endotheliális növekedési faktor (VEGF) szintet eredményez.Célkitűzés: A Debreceni Egyetem Belgyógyászati Klinika Ritka Betegségek szakrendelésen HHT miatt gondozott betegek klinikai jellemzőit, laboratóriumi eredményeit és az alkalmazott kezeléseket elemeztük, 2010-2015 között. Az orrvérzés súlyosságát és a terápiás hatást Epistaxis Severity Score-ral (ESS) értékeltük.Eredmények: 48 HHT-s beteg (21 férfi, 27 nő) adatait dolgoztuk fel. A genetikai vizsgálatok minden esetben ENG (HHT 1) vagy ACVRL1 (HHT 2) mutációt igazoltak. Az ESS pontszámot meghatároztuk a kiindulási állapotban és az antiangiogén kezelés után 6 hónappal. Részletes képalkotó vizsgálatok is történtek. 7 beteg desmopressin terápiában részesült. Antiangiogén thalidomid kezelést 24 beteg kapott, bevacizumab terápiát 5. A legtöbb beteg jelentős javulást tapasztalt az epistaxis súlyossága és gyakorisága terén, valamint a transzfúziós igény is csökkent. A párosított ESS-adatokat használó elemzés szerint az ESS szignifikánsan csökkent mind HHT1 (4,15±1,91-ről, 2,62±0,99-re; p=0,003), mind HHT2 esetén (3,79±3,19-ről, 2,02±1,91-re; p=0,043). A Bevacizumab kezelés tovább javította az ESS-t, de az alacsony esetszám nem tett lehetővé statisztikai elemzést. A szérum vas szintek a HHT2 csoportban jelentősen emelkedtek (p<0,01).Konklúzió: A HHT egy ritka érrendszeri vérzéses betegség. A naponta jelentkező orrvérzések rontják a betegek életminőségét és néha súlyos, transzfúzió igényű vashiányos anémiához vezetnek. A gyakori hospitalizáció jelentős terhet ró az egészségügyi rendszerre. Kezelésük multidiszciplináris feladat, az általunk alkalmazott antiangiogén terápia hatékonynak bizonyult a betegek többségében.

Témavezető: Dr. Brugós Boglárka Csilla

Bevezetés: A Tanszéken több mint 20 éve zajlanak a haemorheologiai összehasonlító vizsgálatok, amelyek fókuszát a micro-rheologiai paraméterek jelentik. A vörösvérsejt deformabilitást és aggregatiót számos tényező határozza meg (pl. sejtek alakja, mérete, felület-térfogat aránya, viszkoelasztikus tulajdonságok, sejtfelszíni glycocalyx összetétel, stb.), amelyek önmagukban is nagy biológiai diverzitást mutatnak. Ezekre a tapasztalatokra alapozva folytattuk a vizsgálatokat nemcsak a kutatások során tanulmányozott fajokon, hanem kiterjesztve több más emlősfajra is együttműködésben a Nyíregyházi Állatparkkal és a Nagyerdei Kultúrparkkal.Módszerek: Jelen előadásban bemutatott vizsgálat során önkéntesektől (n=8) (DE-RKEB 3625-2012), sertésekből (n=8), patkányokból (n=8) dromedárból (n=1), antilopokból (n=5) és oroszlánból (n=1) (engedély ny. szám: 20/2022/DEMÁB) származó vénás vérmintákat vizsgáltunk. Meghatároztuk a haematologiai paramétereket (Sysmex K4500 automata), a vörösvérsejt aggregatiót (Myrenne MA-1 aggregometer), a vörösvérsejt deformabilitást, membránstabilitást és ozmotikus gradiens deformabilitást (LoRRca MaxSis Osmoscan rotációs ektacytometer).Eredmények: A minták között jelentős faji különbségeket találtunk a haematologiai paraméterek tekintetében. A legalacsonyabb átlagos corpuscularis térfogatot az antilop vérmintákban (p≤0,001 vs. humán), a legmagasabb vörösvérsejtszám értékeket a patkányoknál mértük (p≤0,001 vs. humán). Az aggregatiós paraméterek tekintetében jelentősen magas értékek mutatkoztak az oroszlán vérmintában, ennél alacsonyabbak voltak a humán és sertés vérminták értékei, míg a patkány és a dromedár vérmintákban mértük a legalacsonyabb aggregatiós index értékeket. A vörösvérsejt deformabilitás értékek a dromedár esetén voltak a legalacsonyabbak (EImax, SS1/2: p≤0,001 vs. humán). További érdekesség volt, hogy sertések esetén az ozmotikus gradiens ektacytometriás görbe jellegzetes jobbra tolódása volt megfigyelhető a hyperozmoláris tartományban.Következtetések: A vizsgált fajokban változatos különbségek mutatkoznak a vörösvérsejtek deformabilitását és aggregatióját tekintve, amely csak részben függ össze a vörösvérsejtek méretével és számával. A különböző alakú, térfogatú és biomechanikai tulajdonságú vörösvérsejtek részletes micro-rheologiai vizsgálata nemcsak zoobiológiai szempontból érdekes, hanem hasznos információt nyújthat a rendellenes vörösvérsejtek szöveti perfúziót is befolyásoló tulajdonságairól is.

Témavezető: Dr. Deák Ádám és Dr. Varga Ádám

Bevezetés: A mielodiszpláziás szindróma (MDS) klonális hematopoietikus őssejt-malignitás, mely haematopoézis tekintetében kvalitatív és kvantitatív eltérésekkel jár. A primer, idiopátiás MDS spontán mutációk kialakulásához köthető, míg a szekunder MDS kiváltó tényezők, pl. kemoterápia hatására jön létre. Meghatározott MDS formák akut mieloid leukémiába (AML) progrediálhatnak, mely progresszió spektrumként is értelmezhető. Az AML egy a 2022-es WHO klasszifikáció által behatárolt kategóriája a mielodiszpláziára jellemző eltérésekkel bíró forma (AML-MRC). Célkitűzés: Három csoport létrehozása diagnózis alapján: 1) MDS, 2) MDS-ből progrediált szekunder AML, 3) AML-MRC. Ezen csoportok összevetése 3 szempontból: A) onkológiai előzmény és kemo- vagy sugárterápia, B) diagnóziskor kimutatott genetikai eltérés, C) e kettő kombinációja.Módszer: Retrospektív vizsgálatunkban 94 páciens adatait elmeztük, anonimizált formában. A feltárt összefüggések megjelenítése UpSet diagram formájában valósult meg, melynek programozását, az adatfeldolgozást és a statisztikai elemzést a mesterséges intelligencia segítségével végeztük. Eredmények: A páciensek 51%-a nő, 49%-a férfi, életkor a diagnózis idején: 65,0 ± 15,9 év. A) szempont: 1) 21 az 54-ből (38,9%), 2) 8 a 18-ból (44,4%), 3) 3 a 22-ből (13,6%), összesen 32 a 94-ből (34,0%). Terápiában részesült: 1) 12 az 54-ből (22,2%), 2) 6 a 18-ból (33,3%), 3) 1 a 22-ből (4,5%), összesen 19 a 94-ből (20,2%). B) szempont: 1) 30 az 54-ből (55,6%), 2) 14 a 18-ból (77,8%), 3) 19 a 22-ből (86,4%), összesen 63 a 94-ből (67,0%). C) szempont: 1) 12 az 54-ből (22,2%), 2) 6 a 18-ból (33,3%), 3) 2 a 22-ből (9,1%), összesen 20 a 94-ből (21,3%). Egyértelmű összefüggéseket statisztikailag nem tudtunk igazolni.Következtetések: A vizsgált csoportokban az onkológiai előzmény előfordulása mérsékelt, klinikailag mégis számottevő. Progresszióra utaló genetikai faktorok az elemzett MDS formák több mint kétharmadában azonosíthatóak, ami jelentős hányadot képvisel. Statisztikailag szignifikáns korreláció nem mutatható ki az onkológiai előzmény és kedvezőtlen genetikai háttér között, szakirodalmi adatokkal összhangban azonban az együttes előfordulás nem elhanyagolható. Jövőbeli célunk egy adatbázis létrehozása, amely nagyobb volumenű betegkohorsz feldolgozását, ezáltal markánsabb összefüggések bemutatását tenné lehetővé.

Témavezető: Prof. Dr. Méhes Gábor

Bevezetés: A Hodgkin-kór (HL) a nyirokrendszer rosszindulatú daganatos megbetegedése, mely bimodális koreloszlást mutat, 20-30 életév, illetve 50-60 életév között a leggyakoribb előfordulása. Napjainkban a betegek 80-85%-a meggyógyul a korszerű terápiás protokolloknak köszönhetően. A prevalencia növekedésével és a fiatalkori érintettség miatt egyre fontosabbá válik, hogy foglalkozzunk a kezelések késői szövődményeivel is, így például a fertilitással. Célkitűzés: Kutatásunk során arra szeretnénk választ kapni, hogy hogyan változott a fiatalkorú HL-ás betegeink fertilitása az alkalmazott terápia hatására. Ennek érdekében nyomon követtük a reproduktív hormonok szintjének változását kezelésük során. Betegek és módszerek: A DE ÁOK Belgyógyászat Intézet Hematológiai Tanszéken diagnosztizált 22 beteg (11 nő, 11 férfi) vizsgálatát végeztük el kezelést megelőzően, illetve azt követően. A betegek klinikai adatait az UDMed beteginformációs rendszer és EESZT betegdokumentáció segítségével gyűjtöttük. Eredmények: A nők medián életkora a diagnóziskor 35 év (25-60 év), férfiak medián életkora 23 év (19-39 év) volt. Első vonalban minden betegünk ABVD kezelésben részesült, melyet 5 esetben brentuximab vedotinnal egészítettünk ki. Kezelést megelőzően női betegeink átlag AMH értéke 1,66 ng/l, átlag inhibin B értéke pedig 41,09 ng/l volt. Kezelést követően mért értékeik 2,96 ng/l-nek, illetve 49,14 ng/l-nek adódtak, mely nem mutatott szignifikáns változást (p=0,34, p=0,46) a kezelés hatására. Férfi betegeinknél kezelést megelőzően az AMH átlagértéke 5,25 ng/l, inhibin B átlagértéke pedig 183,32 ng/l volt, kezelést követően 5,71 ng/l-nek és 127,17 ng/l-nek adódott értékük. Inhibin B szint esetében szignifikáns csökkenést figyelhettünk meg (p=0,04), míg AMH értékeik esetében nem (p=0,06). További reproduktív hormonok laboratóriumi vizsgálatát is elvégeztük, mely során női betegeinknél egy esetben 17b-estradiol szint esetében figyeltünk meg szignifikáns változást (p=0,043). Férfi és női betegeink esetében nem találtunk különbséget a kezelés fertilitásra gyakorolt hatásában. Megbeszélés: Tekintettel betegeink fiatal, nemzőképes életkorára fontos szem előtt tartanunk a családalapítás kérdését. Vizsgálatunk során azt figyelhettük meg, hogy a jelenleg alkalmazott első vonalbeli kezelés mellett betegeink fertilitása megtartott. Az AHSCT-re kerülő betegeknél, amennyiben lehetőség van rá, célszerű cryopreservációt végezni.

Témavezető: Dr. Magyari Ferenc és Dr. Gulyás Anita

Bevezetés: A pembrolizumab-lenvatinib kombináció az ép mismatch-javító rendszerű ún. non-dMMR (non-deficient mismatch repair) endometriumcarcinómák (EC) másod- és többedvonalas ellátására törzskönyvezett standard kezelés, amennyiben kuratív célú műtéti vagy sugárterápiás beavatkozás nem lehetséges. Célkitűzés: A pembrolizumab-lenvatinib hatékonyságának és biztonságosságának vizsgálata a klinikai gyakorlatban és az eredmények összevetése a gyógyszerkombináció engedélyezésének alapjául szolgáló vizsgálat (KEYNOTE-775) kimenetelével. Anyag, módszer: A Debreceni Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán 2020. január 01. és 2025. augusztus 01. között pembrolizumab-lenvatinib kezelésben részesült betegek adatait retrospektíve áttekintettük a Medsolution és az UDMED rendszerekben. Az adatfeldolgozás Microsoft Excel táblázatkezelővel és a MedCalc v23.4.0 statisztikai programmal történt. Eredmények: Pembrolizumab-lenvatinib kombinációt 20 beteg kapott a vizsgált időszakban, medián életkoruk 69 év (51-84), ECOG pontszámuk 9-9 esetben 0 és 1, 2 betegnél 2 volt, 8 beteg min. 2 vonalban részesült megelőző kezelésekben. Az előrehaladott EC szövettani altípus tekintetében 7 esetben a nem-agresszív, 13 esetben az agresszív csoportba tartozott. A medián 22 hetes (1-81) terápiás tartam alatt 2 betegnél komplett, 4 betegnél parciális válasz, 7 esetben stabilizáció jelentkezett, közülük 8 esetben a kezelés jelenleg is folyamatban van. A medián 31 hetes (2-184) megfigyelési idő során 8 beteg halálozott el daganatprogresszió miatt. A teljes kohorszra vonatkoztatva a progressziómentes és a teljes túlélés mediánjai 31 hétnek (14-53) és 73 hétnek (26-81) adódtak, amely eredmények jól korrelálnak a törzskönyvezési vizsgálat adataival (medián 6,6 hónapos progressziómentes és 17,4 hónapos teljes túlélés). A gyógyszerkérelmezés folyamata medián 5,1 hetet (3-12) vett igénybe. Mellékhatások döntően a lenvatinibhez társultan jelentkeztek. Tíz esetben vált szükségessé dózisredukció és szupportív ellátás, melyek hatására a lenvatinib folytatható volt. Egy esetben került sor a terápia végleges felfüggesztésére a beteg kérésére. Pembrolizumabhoz társultan 1 betegnél észleltünk pneumonitist. Hormonszubsztitúciót igénylő, de tünetmentes hypothyreosis 7 esetben igazolódott a követés során. Konklúzió: A pembrolizumab-lenvatinib kombináció a klinikai gyakorlatban hatékony és biztonságos kezelésnek tartható az előrehaladott vagy kiújult endometriumcarcinoma ellátásában.

Témavezető: Dr. Lukács János és Dr. Árokszállási Anita